Az utolsó tárgyalásra Tölgyessyék hárman érkeznek. Kis János megfontolt, Pető barátságos, Tölgyessy pedig feladva korábbi szerepét, Antall partneréből pártelnökének szakértőjévé válik, illetve úgy viselkedik. Jól érzékelhető, hogy a szabaddemokraták a legfőbb kérdésnek a sajtó- és médiaügyet tekintik. Evidens, hogy az erre vonatkozó törvényeket a kétharmados körből nem hajlandók kiengedni.
A kinevezések ügyében Antall kifejti, szeretné a kérdést a holtpontról elmozdítani. Bár alkotmányos meggyőződése tiltakozik az ellen, hogy mindenféle médiavezetőket közjogi státusba emeljenek, de abba hajlandó belemenni, hogy a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezze ki őket. Hozzáteszi, ez is indokolatlanul megemelné ezt a funkciót, ami ízlése ellen van, de legalább nem annyira, mint egy kétharmados parlamenti döntés. Kis János azt mondja, a maga részéről el tudja fogadni ezt a megoldást, és a tárgyalás végén azt is kijelenti, hogy nincs kifogása a konstruktív bizalmatlanság intézménye ellen.
Amikor elmennek a szabaddemokraták, Antall azt mondja, késő este van ugyan, de úgy illik, hogy a megállapodást kézbesítsük politikai partnereinknek. Ne csak a kisgazdáknak és a kereszténydemokratáknak, hanem a Fidesznek is. Tehát a hajdani Ellenzéki Kerekasztalnak. – Pozsgayval én magam fogom közölni a „jó hírt” – jelenti ki Antall, majd némi gonoszkodással hozzáteszi: – Ezt nem szívesen engedném át senkinek. Akkor döbbenek rá, hogy a mai nappal egy politikai párharc is befejeződött. A megállapodás aláírásával az utolsó akadály is elhárult a szabad választáson győztes MDF elnökének kormányfővé választása elől, a leváltott rendszer államminiszterének köztársasági elnöki ambíciója pedig végérvényesen meghiúsult.
