Az állampárttal és a szabaddemokratákkal megkötött politikai megállapodások miatt Antallt megalkuvással, sőt árulással vádolták. Holott mindkét esetben az ország érdekében cselekedett, s a rendelkezésre álló alternatívák közül azt választotta, amely az adott helyzetben a lehető legkövetkezetesebb változásokat segítette elő.
A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások eredményeképpen aláírt megállapodás tette lehetővé, hogy Magyarországon szabad választások legyenek. A tárgyalásokon az MDF – mint az Ellenzéki Kerekasztal meghatározó szereplője – az állampárt ellenfeleként vett részt. Ennek alternatívája az állampárt reformszárnyával való összefogás lett volna. Antall színrelépése előtt az MDF vezetőinek többsége ez utóbbi alternatívát támogatta, amely a szabad választások után egy – nyilván megújult, nemzeti reformer – MSZ(M)P-vel való közös kormányzáshoz vezetett volna. A kerekasztal-tárgyalások eredményeképpen megszületett megállapodás alapján lebonyolított szabad választásokon viszont ellenzéki győzelem született. Ez pedig a rendszerváltozás következetes végrehajtására nagyobb esélyt kínált, mint egy MDF–MSZ(M)P) koalíció.
Azok, akik az SZDSZ-szel szembeni ellenszenvük miatt eleve bírálták a szabaddemokratákkal kötött megállapodást, illetve azok, akik – a radikálisan kommunistaellenes SZDSZ pálfordulását tapasztalva vagy Göncz Árpád alkotmányellenes, pártos és hatáskörét (alkotmánybírósági döntésekkel szembeszegülve is) túllépő tevékenységét látva – utóbb jutottak arra a következtetésre, hogy helytelen volt megállapodást kötni az SZDSZ-szel, éppen azt nem veszik figyelembe, hogy a „paktum” alternatívája az SZDSZ-szel közös kormányzás, a nagykoalíció lett volna. Ez pedig lényegesen nagyobb befolyást engedett volna a szabaddemokratáknak, mint amilyet az egyszeri megállapodással az SZDSZ magának biztosítani tudott. A megállapodást bírálók közül egyébként olyannal még nem találkoztam, aki akár utólag is megnevezett volna egy szabaddemokraták köreihez tartozó személyt, aki a nemzet egységét megjelenítő, pártok felett álló köztársasági elnöki tisztség betöltésére Göncznél alkalmasabb lett volna, bár nincs kizárva, hogy lett volna ilyen. De hogy ’56-os múltja, kisgazda gyökerei és a kormányfőhöz fűződő kapcsolata alapján Göncz látszott erre a legalkalmasabbnak, az utólag sem vitatható.
Megjegyzem, hogy az az SZDSZ, amely megalkuvással, sőt árulással vádolta Antall Józsefet, amiért aláírta az MSZMP-vel megkötött – nem mellesleg általuk meg nem vétózott – megállapodást, 1994-ben koalícióra lépett az állampárt utódpártjával, amely koalíciót az MDF az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokkal és az ott kidolgozott megállapodás aláírásával kerülte el. Ugyanúgy, ahogy az SZDSZ-szel közös kormányzást az 1990. április 29-én megkötött egyszeri megállapodással. Az SZDSZ 1990 után folytatott politizálásából kiderült, hogy a szabaddemokratáknak a rendszerváltozás mikéntjére vonatkozó elképzelései jelentősen eltérnek attól, amit a közvélemény róluk korábban feltételezett. A nemzeti tradíciók iránti érzéketlenséget és az MDF igazságtételi kísérleteivel való merev szembeszegülést tapasztalva, az állampárt utódpártját felkaroló Demokratikus Charta, majd mindezt betetézve a Horn Gyulával megkötött koalíció után valószínűleg már kevesen gondolják, hogy – amennyiben Antall József a szabaddemokratákkal közös kormányzást választja – a rendszerváltozás következetesebb lehetett volna, mint amilyen a konzervatív kiskoalíció irányítása alatt lett.
Antall József tehát az ellenzék informális vezéreként a hajdani állampárttal és potenciális kormányfőként a legnagyobb ellenzéki párttal azért kötött politikai megállapodást, hogy elkerülje velük a koalíciót. Mert a következetes rendszerváltozás és az ország hosszú távú érdekei szempontjából így látta hasznosnak.
A békés rendszerváltozás – vagy nevezzük inkább megállapodásos forradalomnak – persze nélkülözi azokat a radikális megoldásokat, amelyek egy „igazi” forradalom természetes velejárói. Ám egy véres forradalom radikalizmusát számon kérni a megegyezéssel változtatókon, az vagy naivitás, vagy tudatos demagógia. Antall József, amikor azt mondta: – Tetszettek volna csinálni forradalmat! – a jóhiszeműeket akarta figyelmeztetni a naivitásukra és a demagóg politikusok rosszhiszeműségére. Mert természetesen tudta, hogy az „igazi” forradalmat nem lehet „csinálni”. Az vagy kitör, ha ennek megvannak a feltételei, vagy nem, ha nincsenek meg. 1989-ben pedig Magyarországon minden volt, csak nem forradalomi helyzet.
Az „Antall-Pozsgay paktum” miatti vádaskodás az SZDSZ és a Fidesz részéről a népszavazási és az országgyűlési választási kampány természetes része volt. S bár nehezen gyógyuló sebeket okozott, a választási kampányt követően azonnal lekerült a napirendről. Nem így az SZDSZ-szel kötött „paktum” az MDF-en belül. Ennek oka nem csupán a szabaddemokratákkal szembeni zsigeri ellentét volt, hanem mindenekelőtt az a tény, hogy Antall József a többnyire népi baloldali kötődésű, humán értelmiségiek által irányított, zavaros eszmeiségű mozgalomból, egy konzervatív-liberális, kereszténydemokrata középpárttá formálta át a Magyar Demokrata Fórumot. Ezt az alapítók nagyrésze, és a hozzájuk kötődők nehezen vették tudomásul, amivel természetesen Antall is tisztában volt. Ezért igazáról folyamatosan igyekezett meggyőzni az MDF tagságát és képviselőcsoportját. Így tett 1992-ben, hatvanadik születésnapján tartott frakcióülésen is, amikor visszatekintett a mögöttünk álló időszak vitáira.
