Az önálló nemzeti állam megteremtése, a magyar társadalom polgári átalakítása, tehát a modern Magyarország világra segítése volt a reformkor (1825–1848) programja. E pezsgő politikai és szellemi élet tette lehetővé a magyar medicina és egészségügy első igazi és önálló alkotó műhelyének, a „pesti orvosi iskola” néven ismert kör létrejöttét. De nem kevésbé volt fontos tényező a tudományok nemzetközi fejlődése. A Napóleon bukását követő évtizedeknek, a XIX. század első felének nagy ellentmondása éppen abban rejlett, hogy a gazdasági és technikai fejlődés, a tudományos haladás ellentéteként a politikában a Szent Szövetség konzervatív hatalmi rendszere uralkodott. Jól ismerjük a történelemből, hogy az organizációk szklerotikus állapotukban is mily sokáig képesek „tehetetlenségi nyomatékukkal” fékezni, akadályozni a reformtörekvéseket.
A hatalom gyakorlóinak konzervatív abszolutisztikus rendjével szemben a kor uralkodó eszméje és gondolatrendszere a liberalizmus politikai filozófiájában gyökerezett. Az egyéni szabadság, az emberi jogok érvényesítése, az erők szabad mérkőzése a gazdasági életben, a népakarattól függő közhatalom, az oktatás monopóliumának megszüntetése, az egyházaknak mint a vallásos emberek szabad magántársulatainak az elismerése, a tudomány, a művészet, az irodalom szabad polgári tevékenységének tudomásulvétele – hogy csak nagyon vázlatosan és leegyszerűsítve utaljunk a liberalizmus programjára.
Talán felesleges hangsúlyoznunk, hogy a modern világ intézményrendszerére semmi sem volt olyan hatással, mint a liberalizmus politikai filozófiája, alapvető és meghatározó mutatója az európai és európai hatás alatt fejlődött államszervezeteknek. A magyar liberalizmus előfutára vagy akár első kiemelkedő egyénisége a tragikus végű Martinovics-összeesküvés egyik vezetője, Hajnóczy József volt. Az angol modellt szem előtt tartó Széchenyi István életművében – ellentmondásoktól sem mentes hatalmas egyéniségének elismerésével a konzervatív és liberális törekvések egyaránt megtalálhatók. A reformkorban a klasszikus liberalizmus legnagyobb magyar képviselői Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos és Deák Ferenc voltak. Ha volt is különbség közöttük a politikai programban, az inkább a nemzeti önállóság vagy a nemzetiségi kérdés tekintetében és nem a társadalmi reformok területén érvényesült.
A XIX. század széles sodrású átalakulási folyamatában igen jelentős szerepet vállaltak a „doctrinairek”, ahogy ellenfelei nevezték az Eötvös József, Szalay László és Trefort Ágoston körül gyülekező „centralista” kört, akik az elavult megyei autonómia reformját és a központi, parlamenti kormányzást és korszerű közigazgatást tűzték ki célként. A magyar liberalizmus legtudatosabb, világszemléletileg és politikailag legiskolázottabb irányzatát vitathatatlanul a centralisták jelentették. Nem véletlen, hogy a kor legnagyobb szabású magyar állambölcseleti könyvét Eötvös írta.? De e körhöz tartozott „Az ember tragédiája” szerzője, Madách Imre is. Törekvéseik, elképzeléseik számos európai ország liberális gondolkodóinak programjával hasonlíthatók össze, akik közül emeljük ki az „amerikai modell” hatása alatt álló francia Ch. A. H. Tocqueville-t, Eötvös művének ismerőjét és méltatóját. (Egyébként Amerikáról írott műve magyarul is megjelent 1846-ban, hasonlóan nagy hatást téve, mint előtte Bölöni Farkas Sándor amerikai útikönyve 1834-ben.)
A társadalmi egyensúlyelmélet megfogalmazása, a társadalmi robbanásokat megelőző szociális reformok hirdetése egyaránt része volt politikai filozófiájuknak. A különböző szocialisztikus és kommunisztikus iskolákat is kritikai vizsgálat alá vették – nyilvánvalóan a liberalizmus eszmei alapjáról szemlélve ezeket. Éppen ezért nem volt alapvető különbség sem közöttük ezek megítélésében. Kölcsey Ferenc is a szabadság és a tulajdon együttes létében határozta meg a forradalmak legjobb ellenszerét. A legmarkánsabban Eötvös foglalkozott e kérdésekkel, amikor megállapította, hogy a „communismus” győzelme nem lehetetlen, ez azonban „csak úgy lehetséges, ha az államot korlátlan hatalommal ruházzuk fel”. Meggyőződése volt, hogy a polgári társadalmi rend feladata a nép anyagi és művelődési színvonalának emelése! Ezért is hangsúlyozza: „A kérdés csak az, vajon a jelen rendszer, mely az egyéni szabadság és birtok fenntartásán alapszik, vagy azon organismusok behozása, melyeket az új iskola ajánl, biztosítja-e a nagyobb számnak anyagi és szellemi jólétet.” A választ „az elvek praktikus alkalmazásának” tapasztalata adja majd meg, csak ezen mérhető le. A jólét a termelt javak „bőségétől függ”, ami viszont csak munka révén jön létre. „Mi erősebb indok a munkához: a birtokvágy, vagy a kormány hatalma?”
A liberalizmus nagy dilemmája az állami beavatkozás területének és mértékének meghatározása volt. (Eléggé közismert, hogy e dilemma ma sem áll távol – ha különböző formában és mértékben is – a két egymással szemben álló világrendszertől sem.) A centralisták éppen úgy idegenkedtek ettől, mint a klasszikus liberalizmus más képviselői, hiszen a felvilágosult abszolutizmus, a jozefinizmus emléke kísértett a progresszív irányú állami beavatkozásban is. Kossuth írta később: „Az a fogalom uralkodott az államtani bölcsészetben, hogy az államok egyedüli hivatása a társadalmi rend biztosítása, a többit hagyni kell, amint tud. De a társadalmi viszonyok annyira bonyolódottakká lettek, a mechanikai és természettudományok oly új meg új tényezőket vittek be az életbe, amelyeknek igényei az egyéni tevékenység által ki nem elégíthetők, hogy … az államnak nemcsak a rend őrének, hanem a haladás emeltyűjének is kell lennie.” Mindezt Kossuth az önkormányzati intézmények fenntartásával kívánta elérni, amelyek „biztonsági szellentyűk” a forradalmakkal szemben. Úgy vélte, hogy a túlzottan centralizált közigazgatású Franciaország ezért csúszott „a socialisticus eszmék sikamlós mezejére”.
Eötvös és a centralista kör nemcsak pragmatikus politikai filozófiája alapján, hanem mélységes humanizmusa következtében is vonzódott a szociális kérdésekhez, programjuk részét képezte a szociálpolitika is. Jelzik ezt Eötvös szépirodalmi alkotásai (A falu jegyzője, Magyarország 1514-ben stb.), a „Szegénység Irlandban” című írása, valamint a büntető törvénykönyvről és a börtönrendszerről szóló beszédei is. Természetesen a politikában elsősorban a művelődéspolitika volt Eötvös igazi szakterülete, az elemi oktatástól a felsőoktatásig, illetve a művészetpolitikától a tudománypolitikáig minden ágazatot felölelt az érdeklődése. Éppen ezért, amikor a nemzeti liberalizmus képviselőinek egészségügyi politikáját vizsgáljuk, ezen belül a centralista kör hatását tesszük az első helyre, ezt a két pillért, a művelődéspolitikát és a szociálpolitikát kell megjelölnünk, amire tulajdonképpen az egészségügyi politikájuk programját is építették. Csak innen közelíthetjük meg az orvosképzés reformjában, a felsőoktatásban és tudománypolitikában játszott kiemelkedő szerepüket.
Felmerül a kérdés, hogy volt-e önálló egészségügyi politikája a centralista körnek a negyvenes évek elején. Válaszunk csak tagadó lehet. Az 1831. évi kolerajárvány idején is csak az emberi kiszolgáltatottság, az egyéni tragédiák látványa rendíti meg Eötvöst, amiről Szalay Lászlóval is levelezett. Az egészségügyi politika, a közoktatásügyi programalkotás mint az „alkalmazott politika” része csak a politikusok köré sereglő szakemberek, vezető értelmiségi koponyák bevonásával jöhetett létre. Eötvös híres volt arról, hogy valóságos „agytrösztöt” tudott maga köré gyűjteni. Megfelelő adottságai voltak ehhez: szellemi fölénye, tapintata és képessége mások nézeteinek a tiszteletben tartására. Tudta, hogy minden alkotás, minden tervezés és kivitelezés a megfelelő szakértők, szervezők és vezetők kiválasztásának függvénye. A magyarországi liberalizmus e viszonylag szűkebb köre vonzotta magához a negyvenes évektől kezdve a legkiválóbb intellektusokat, körülöttük gyülekezett a vezető szakértelmiség. Ez azután még csak fokozódott a szabadságharc bukása után, a neoabszolutizmus időszakában, az ötvenes-hatvanas években.
A kölcsönhatás, az általános politikai program és az egészségügyi-orvosképzési törekvések összhangja is ezekben az években, a reformkor, a szabadságharc, a neoabszolutizmus és a kiegyezés éveiben alakult ki. Két orvosnemzedék is megformálódott a Van Swieten hatása alatt kialakult első bécsi orvosi iskolát követően. De önálló magyar orvosi iskoláról csak akkor beszélhetünk, amikor Balassa János, Markusovszky Lajos és pályatársai körül kialakult a negyvenes évektől kezdve a pesti orvosi iskola. Egységes orvosi szemlélet, korszerű társadalmi alapokon nyugvó közegészségügyi program, a vezető európai országok színvonalán álló szakismeret és tudományos felkészültség, valamint rokon politikai gondolkodás jellemezte ezt a kört, amely egyben valódi iskolája, nevelő műhelye volt az új orvosnemzedéknek. Balassa orvosi köre és Eötvös politikai csoportja, irányzata között könnyű felismerni az elvrokonságot. Egyek voltak az alkotmányos és demokratikus szabadságjogokkal felruházott polgári állam megteremtésére irányuló törekvésükben éppen úgy, mint az önálló és modern Magyarország programjában, majd a bukás után a kompromisszumok keresésében és tudomásulvételében, a kulturális és egészségügyi viszonyok megjavítására való erőfeszítésükben.
Ezzel nem kisebbítjük annak a nemzedéknek az érdemeit, amelyik a XVIII–XIX. század fordulóján a kezdés, az úttörés érdemeit mondhatta magáénak a tudományos és kulturális haladásban. Még kevésbé annak a második nemzedéknek a „teljesítményét”, amelyik a magyar orvosi szaknyelv megteremtésével, a tudományos társaságok létrehozásával, a magyar nyelvű szaksajtó megalapításával írták be nevét a magyar tudománytörténetbe. Nyilvánvaló, hogy e korszakban sokkal inkább a „közéleti orvos” típusa vált uralkodóvá a „kutató orvos” alakjával szemben. A politikai programok, a viták jobban kedveztek a fórumokon mozgó embereknek, mint a szaktudósoknak. Bugát Pál és Toldy Ferenc (helyét később Flór Ferenc vette át) indította el az 1831–1848 között rendszeresen megjelenő „Orvosi Tár”-at, amely a kor színvonalán ismertette a külföldi szakirodalmat és a hazai eredményeket. Egyben elősegítette az egységes orvosi terminológia kialakulását, amit nem kisebbít a nyelvújító kedv néhány túlzása sem.
A nyilvánosságot, a fórumokat kedvelő orvosok hozták létre az átalakulás elősegítésére, a szakmai és szellemi összefogás érdekében is a Budapesti Királyi Orvosegyesületet (1837), a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűléseit, valamint a Természettudományi Társulatot (1841). Különösen fontossá tette ezeknek az orvosi-természettudományi egyesületeknek a szerepét az, hogy a Széchenyi István által kezdeményezett Magyar Tudós Társaság (Magyar Tudományos Akadémia) elsősorban a humán tudományoknak vált otthonává, még a természettudományokon belül is a nyelvi (szaknyelvi) kérdéseknek szentelte munkáját. De más előnye is volt annak a ténynek, hogy szinte a közélet valamennyi területén – Almási Balogh Páltól Korányi Frigyesig – találkozunk orvosokkal a reformkor egész időszakában, a forradalom kitöréséig, majd a szabadságharcban, ami hatással volt a politikusok világszemléletére, tudomány- és egészségügyi politikai programjára egyaránt.
A medicina fejlődésére páratlan hatással volt a természettudományok haladása a felvilágosodás korától kezdve, ami nemcsak a tudományszemléletben, hanem az ipari forradalom kibontakozásával a technikai fejlődésben is éreztette hatását. A XIX. században ez már az orvostudomány valamennyi ágazatában éreztette hatását, az elméleti és klinikai „szakmák” egyaránt gyors fejlődést mutatnak. Különösen nagy jelentőségű a kórbonctan és a fizikális diagnosztika szerepe, amely Franciaországból indult hódító útjára, majd pedig – Rokitansky és Skoda személyében – a második bécsi orvosi iskola tartóoszlopává vált. Az új vizsgáló módszerek, az új technikai eszközök és műszerek (sztetoszkóp, szemtükör stb.) alkalmazása nagy ugrást jelentett előre. Az 1840-es évektől kezdve már a betegségek okai és az ellenük való védekezés került az érdeklődés központjába, a kauzalitás a gondolkodásban és a prevenció, a prophylaxis a gyakorlatban. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az orvosi elméletet és gyakorlatot egyaránt érintő forradalmi változáson ment át az orvosi gondolkodás. A természettudományok újabb eredményei új lehetőségeket adtak a terápiában, a szerves kémia fellendülése új gyógyszerek megjelenését tette lehetővé. A kórokok felismerése már új irányba mutatott, a kórokozók felfedezése felé, amely a Pasteur és Koch nevéhez fűződő mikrobiológiai forradalom nyitánya lett.
Balassa János mindazt megismerte Bécsben, amikor kitűnő minősítéssel Schuh mellé került asszisztensnek, amit a második bécsi orvosi iskola mesterei nyújthattak. De itt szövődött az életre szóló barátság is Markusovszky Lajos, Lumniczer Sándor és Semmelweis Ignác között. Balassa alig volt idősebb náluk, de már professzor volt, amikor ők befejezték tanulmányaikat. Egyesítette magában a közéleti, a tudós és a gyakorló orvos típusát, így minden adottsága megvolt ahhoz, hogy a kör vezetője, „elnöke” legyen, amit róla először Balassa-társaságnak is neveztek. De a kör organizátora, szürke eminenciása az egész korszaknak Markusovszky Lajos volt. Lumniczer egyénisége inkább Balassáéhoz hasonlított. Valamennyiüknek nagyobb hatása volt az orvosi közéletben, mint a szabadságharc bukása után hazatérő Semmelweis Ignácnak, aki viszont az egyetemes orvostudomány történetébe is beírta nevét.
E rövidre szabott írásunkban nincs helyünk a pesti orvosi iskola kiemelkedő személyiségei felsorolására, hiszen számos jelentős egyéniséget emelhetünk ki, Korányi Frigyest, Lenhossék Józsefet, Jendrassik Jenőt, Bókai Jánost, Hirschler Ignácot stb. De találkozunk még velük, amikor a magyar orvosi múlt nagy alakjait, a szakági iskolateremtő mestereket mutatjuk be, ismertetjük életútjukat és életművüket. E nagy nemzedék életútját meghatározta a magyar politikatörténet négy jól elhatárolható szakasza, a reformkor (1825–1848), a forradalom és szabadságharc (1848/49), a neoabszolutizmus (1849–67), illetve az 1867-es kiegyezéssel létrejött Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos kormányzása és megújhodó politikai életében még megért éveik. A reformkor az indulás, a felkészülés időszakát jelentette. A forradalom és szabadságharc időszaka a program megvalósításának kísérletét, majd pedig a fegyveres harc időszakában a nagy próbatételt, amikor a hazai katonaorvosi szolgálat gerincét alkották a pesti orvosi iskola tagjai, egyben lehetővé téve az európai viszonylatban is korszerű, modern katonaegészségügyi szemlélet érvényesítését.
A szabadságharc bukása, a neoabszolutizmus évei, Haynau, Bach és Schmerling nevével fémjelzett esztendők, a „passzív rezisztencia” vállalását, majd az értelmiségi élet fórumainak megnyílásával az új felkészülést, a szerveződést jelentették számukra. Talán azt is mondhatjuk, hogy éppen az elnyomás évei voltak a tudományos és szellemi erőfeszítés nagyszerű esztendei, amikor az Orvosi Hetilap megindításával, (1857) az Orvosegyesület és más társaságok, fórumok felhasználásával európai színvonalra emelték a magyar medicinát és megalapozták a kiegyezés után kibontakozó alkotó időszakot, az infrastruktúra kiépítésének időszakát az egészségügy, a tudományos élet és felsőoktatás területén. A centralisták tervezőmunkája az általános politikában és jogalkotásban, az államszervezet modernizálásában találkozott a pesti orvosi iskola nagyjainak orvosi-egészségügyi törekvéseivel, amit közvetlen és személyes kapcsolatuk még csak megerősített és hatékonnyá tett. A centralista kör és Eötvös József általános politikai szemlélete, szociálpolitikai és művelődéspolitikai programja találkozott a pesti orvosi iskola egészségügyi-tudománypolitikai törekvéseivel. A prevención alapuló politikai-szociálpolitikai szemlélet könnyen talált egymásra az orvosi-egészségügyi prevenciót felismerő orvosok programjával. A centralisták köre és a pesti orvosi iskola ugyanannak a kornak, ugyanannak a társadalompolitikai irányzatnak a gyümölcse, az általános és alkalmazott politika ritkán tapasztalt szintézisének példája. Felismerték és megfogalmazták együttesen azt, amit máig érvényesnek tarthatunk, a „közgazdaság”, a „közművelődés” és a „közegészség” egységét, aminek együttesen kell fejlődnie, mert egymás nélkül, egymás rovására egyik sem fejleszthető. E politikus- és orvosnemzedék nélkül sohasem jött volna létre az európai színvonalú, egy-egy korszakban az élen járó nemzetekhez felzárkózó magyar orvostudomány és egészségügy.
