„Pillanatnyilag azzal a kérdéssel foglalkozom, miként vezethet a híres emberek (császár, filmsztár) iránt érzett szerelem őrültséghez. Az Ön klinikájának anyaga Európában a legértékesebb. Kérem, engedje meg, hogy átnézhessem az 1860. és 1910. közötti kórlapokat.” A levelet dr. med. Georg Silló-Seidl frankfurti orvos írta gróf Wilhelm Solms egyetemi docensnek, a bécsi városi pszichiátriai kórház igazgatósának. Silló-Seidl György meddőségkutató valójában nemes szenvedélyének hódolt: Semmelweis Ignác kórtörténetét kereste.
– Semmelweis-ügyben adott interjúi élénk érdeklődést keltettek a hazai olvasókban.
– Az érdeklődésnek örülök, a fiktív interjúknak nem. Én ugyanis az Esti Hírlap munkatársának nyilatkoztam. Szerencsére a többi, a kvázi-nyilatkozatok is helyesen tükrözik felfogásomat: a legnagyobb magyar orvos elmegyógyintézetbe szállításának és halálának hiteles történetét csak az eredeti betegpapírok révén lehet feltárni.
– Mindenesetre az igazi és a fiktív nyilatkozatokból is az derült ki, hogy új mozzanatokkal gazdagította a meglehetősen terebélyes szakirodalmat. Csupán az a kérdés, hogy a megtalált alapdokumentumok átszínezik-e a köztudatban élő Semmelweis-képet?
– Milyen kép él a köztudatban? Ő az anyák megmentője, aki egy látszólag pofonegyszerű módszerrel – vizsgálat vagy műtét előtt fertőtlenítette a kezét – radikálisan csökkentette a gyermekágyi lázban elhunyt nők számát. Fölfedezését irigy kor- és kartársai elhallgatták, sőt, őt magát is elhallgattatták. Elmegyógyintézetbe csukták, voltaképpen meggyilkolták. Vagyis a nagy magyar orvos tragikus hős – legalábbis így ábrázolták és ábrázolják a regényírók, a filmesek. Nem kétséges, hős volt, méghozzá a tragikusabbik fajtából, mindazonáltal egyre több jel utal arra, hogy balsorsa más okkal magyarázható. Benedek István például kérdések tömegét tette föl, a kérdéseknél többre azonban nem vállalkozhatott, mert hiányoztak a legfontosabb dokumentumok.
– A felvételi lapra és a körlapra gondol?
– És arra, ami kiolvasható belőlük. Beteg volt-e Semmelweis, amikor 1865-ben az alsó-ausztriai elmegyógyintézetbe zárták? Ha beteg volt, akkor mi volt a baja? Vajon miben halt meg? Halála összefüggésben volt-e feltételezett betegségével? Ilyen kérdéseket tucatjával idézhetnék a szakirodalomból, ezen a nyomon indultam el.
– És mit sikerült megállapítani a kalandos úton megszerzett – eredeti vagy lemásolt – írásokból?
– Például azt, hogy pontosan mikor halt meg. A szakirodalomban ugyanis több verzió olvasható: 1865. augusztus 13, 14, 15, 16. – attól függően, hogy a szerzők melyik korabeli újságot tartották hiteles forrásnak. Csakhogy bebizonyosodott: az alsó-ausztriai elmegyógyintézet nem adott ki hivatalos jelentést Semmelweis haláláról, sőt, még az illetékes anyakönyvi hivatalnak sem jelentette az esetet, holott erre – legalább erre – szabály kötelezte. Nos, a meglelt felvételt naplóból sikerült kideríteni, hogy hősünk valójában augusztus 13-án hunyt el.
– Legszívesebben azt kérdezném, hogy miben, de tudom, előbb azt kell tisztázni, hogy az orvosok mit írtak a felvételi lapjára.
– Ez alapkérdés. Már csak azért is, mert a kutatók eddig egy forrásra támaszkodtak: Schürer von Waldheim 1905-ben megjelent könyvére. A derék bécsi orvos fia nemrégiben elmondta nekem, hogy apja maga is az orvostársadalom peremén állt: olyan – természetes – gyógymódokkal foglalkozott, amelyeket az akkori tudomány fenntartással fogadott. Nem csoda, ha keresett magának egy hőst, akivel azonosulhatott, akinek példájából erőt meríthetett. Mint ahogy az sem meglepő, hogy nagy azonosulási igyekezetében a valóban történteknél kissé regényesebben rajzolta meg eszményképét. A felvettek adatait tartalmazó „Protokollkönyvből” például pontosan idézte Semmelweis számát, de a bejegyzett diagnózis nem egyezik meg a könyvéből ismert és világszerte elterjedt diagnózissal. Az eredeti dokumentumon ugyanis őrjöngés olvasható, nem pedig – mint a századeleji szerző állítja – mánia.
– Miért fontos ez? Végül is a kutatók nem azon vitatkoznak, hogy mánia vagy őrjöngés, hanem azon, hagy mánia vagy paralízis.
– Igen ám, csakhogy az eredeti és hiteles dokumentum alapján másként kell a témához közelíteni. A protokollkönyvben föllelhető őrjöngés (Tobsucht) és a mánia jelentése ugyanis nem egészen ugyanaz. A korabeli elmegyógyászati szakirodalom alapján megállapítható, hogy a mániát összefoglaló értelemben használták és két válfaját ismerték: az egyik a Tobsucht (őrjöngés), a másik a Wahnsinn (őrültség). Az most mellékes, hogy az őrjöngés mai ismereteink szerint akár a paralízis tünete is lehet, a lényeg az, hogy a hajdani diagnoszták még csak véletlenül sem Wahnsinn-kifejezést írtak a felvételi lapra.
– Vagyis nem tartották őrültnek?
– A felvételi idején teljes kontaktusban voltak Semmelweisszel, következésképpen állapotát gyógyíthatónak vélték.
– Mégis őrjöngött?
– Maga nem őrjöngene, ha minden ok nélkül bezárnák egy kilincstelen szobába?
– Mégiscsak igaz volna az a feltételezés, hogy egy „maffia” keze volt a dologban?
– Semmelweis húsz évig nem volt szabadságon, kimerült, vállalkozott egy gräfenbergi hidegvizes kúrára. Pestről elindulván Bécsen utazott keresztül, az állomáson egyik professzortársa várta, aki felajánlotta neki új, hasonló funkciójú intézetét. Minthogy hősünk ismerte a professzort, Gräfenberget viszont nem, a „hasonló” funkciójú intézetbe tartott. Orvos fogadta, környezete eltűnt, a szoba ablakán rács…
– Kik esküdtek össze ellene?
– Semmelweis kellemetlen ember volt. Szörnyen kellemetlen. Dühödten támadta azokat az orvosokat, akik nem akarták bevezetni az ő módszerét. Csakhogy a fától nem látta az erdőt: nem érzékelte, hogy csupán az elenyésző kisebbség berzenkedik a klóros kézmosás ellen.
– Az elenyésző kisebbség ugyan nem mosott kezet, de kezében hatalom összpontosult.
– Az idő Semmelweisnek dolgozott: az eredmények láttán még a legnagyobb ellenfelei is behódoltak a módszerének. Nem neki. És többnyire csak a halála után.
– Magyarán fogalmazva, a Semmelweis-módszerre szükség volt. Semmelweis nélkül?
– Az igazság az, hogy hősünk vajmi keveset tett a saját módszeréért. Mindössze egy előadást tartott róla – a bécsi orvostársaságban –, és több mint tíz év alatt egy sort sem írt le. Bárki félreérthette. Jó néhányan éltek is a lehetőséggel. Azt hiszem, Semmelweis későn jött rá, hogy hallgatásával árt magának és végső soron az anyáknak. Bűntudatot érzett, amitől úgy próbált megszabadulni, hogy kíméletlenül támadott.
– Nehezen kezelhető személyiség volt?
– Kezelhetetlen. De korántsem őrült. A végtelenségig makacs volt, ez lett a veszte.
– Megölték?
– Meg.
– Kik? Hogyan?
– Igazán nem akarok kitérni a válasz elől, de meggyőződésem, hogy – utolsó két hete kivételével – Semmelweis volt a világ egyik legszerencsésebb tudósa: a saját hozzájárulása nélkül vitte keresztül a fölfedezését. Azon, hogy a klórvizes mosakodás bevezetésével megmentette az anyák életét, mit sem változtat az, hogy „jóakarói” végül is halálát okozták. Elzárták a külvilágtól, „megvezették”, sérüléseket szenvedett, sebei megfertőződtek, nem kezelték, vérmérgezést kapott…
– Azt nem tudom, hogy újszerű koncepciójáról miként vélekednek a hazai kutatók, de azt már hallottam: „Hogy jön ahhoz ez az NSZK-ban élő magyar orvos, hogy Semmelweisszel foglalkozzék?” Csakugyan, hogy jön hozzá?
– Talán éppen egy külföldön élő magyar orvos járhatott szerencsével. Megvolt a helyismeretem, jól hasznosítottam összeköttetéseimet. És különben is, a kutatás nincs határokhoz kötve.
