A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár mb. főigazgatója, a Magyar Orvostörténelmi Társaság főtitkára az alábbi megjegyzéseket fűzi dr. Georg Silló-Seidlnek (Frankfurt am Main) a lap legutóbbi számában megjelent „Ki ölte meg Semmelweist?” című nyilatkozatához:
Az elhangzott nyilatkozat – hasonlóan dr. Silló-Seidl György több napilapban, illetve hetilapban megjelent nyilatkozatához – igen alkalmas az egész Semmelweis-életút ferde megvilágítására, a közönség érdeklődésének indokolatlan felkeltésére, valamiféle rossz ízű krimistílus érvényesítésére. Ettől valamennyi felelős intézmény és személy, beleértve elsősorban az Intézetet és a Társaságot, de a független szakírók, Semmelweis-kutatók körét is (függetlenül az egymás közötti vitáktól) elhatárolja magát.
Silló-Seidl érdemeit az Intézet és a Társaság elismeréssel fogadta, s ezt kifejezésre juttatta. Lehetőséget adott számára több előadás tartására, szakmai vitában való részvételre és vállalta közleményeinek publikálását az Orvosi Hetilap és az Orvostörténeti Közlemények hasábjain. Valótlan tehát úgy beállítani, mintha bárki is a „hogy jön hozzá” kérdést tette volna fel a Semmelweis-kutatásba való bekapcsolódása miatt. Idegen és magyar születésű külföldi állampolgár közleményeit, eredményeit mindig készségesen vesszük figyelembe. Így értékeltük dr. Silló-Seidl munkáját is akkor, amikor adatokat közölt Semmelweis kórházi felvételi naplójából, újabb változatát mutatta be és adta át fotokópián Semmelweis boncolási jegyzőkönyvének, illetve nagy fáradsággal több apró adatot derített fel, valamint eredményesen kutatott Bécsben Semmelweis egykori lakásai után. Végül pedig másolatban megszerezte Semmelweis Ignác kórtörténetét, amelynek főbb adatait közölte évekkel ezelőtt dr. M. Jantsch, majd pedig kiadását megtagadta Bécs városa és elveszettnek nyilvánította. Ezeket tényeknek tekintjük ma is, érdemeit az adatok és dokumentumok felderítésében, illetve meglétének bizonyításában, változatlanul elismerjük.
Közben Bécs város illetékes hatóságai nemcsak dr. Silló-Seidlnek, hanem Intézetünknek is kiadták mikrofilmen a teljes kórtörténetet, valamint a bécsi Egyetemi Orvostörténelmi Intézet lektorálta és kiegészítette a rendkívül nehezen olvasható kórtörténet hazai olvasatát. Ennek birtokában – a Semmelweis-család felhatalmazása alapján – megfelelő szakmai és etikai felelősséggel járunk el e kérdésben, annak a felelősségnek a tudatában, hogy a hatályos osztrák törvények figyelembevételével is, a szakmai feldolgozás és publikálás a mi közvetítésünkkel történhet meg.
* * *
Semmelweis betegsége és halála kérdésében két alapvető álláspont alakult ki. Az egyik szerint a halálát okozó szepszissel együtt járó szeptikus delírium volt az elmezavara, amely heteken át húzódhatott a teljes kifejlődésig; a másik álláspont szerint – nem vitatva, hogy a halála előtti két hét e szeptikus delírium klasszikus kórképét mutatta – ezenkívül megelőzte egy organikus eredetű elmebaj is, feltételezve a paralisis progressiva kibontakozását. Egyértelműen sem a boncolási jegyzőkönyv, sem a kórtörténet birtokában nem lehet teljes biztonsággal rekonstruálni a tényleges folyamatot és „tökéletes” diagnózist felállítani. De légből kapott minden olyan állítás, amely szerint Semmelweis tulajdonképpen egészséges volt, legföljebb „kimerült” stb., amikor beszállították egy „összeesküvés” (maffia) elhatározásából, hogy eltegyék az útból. Ez nemcsak a tényekkel, hanem a józan ésszel is ellenkezik. Ha volt egyértelműen eldönthető kérdés a kórtörténet megtárgyalásakor, az éppen bármi ilyen irányú gyanúsításnak az elutasítása volt. (Nem célszerű történelmünk osztrák-magyar összeütközéseit sem kiterjeszteni a tudománytörténeti kérdésekre.)
Végül pedig arra a visszatérő sajátosságra utalunk, hogy a nyilatkozó az elmúlt évszázad néhány mellékes tévedését, másodrendű munkák adatait felnagyítja, és azt diadalmasan legyőzi. Például egyik korábbi nyilatkozatában jelezte, hogy most már tudjuk, nem Döblingben halt meg Semmelweis. Évtizedek óta tudjuk ezt, egyszer-kétszer „elírták”, de – a történeti és jogutódlás szempontjából – vitatott intézetnek a fényképét is közölte több mint három évtizede az Orvosi Hetilap. Ugyanígy nem dr. Silló-Seidltől tudjuk, hogy Semmelweis 1865. augusztus 13-án halt meg, hanem a gyászjelentésén is ez szerepel (egy évtizede láthatják a látogatók a múzeumban), több munka fotokópiában közölte. De nem soroljuk tovább ezeket a „felfedezéseket”, csak megjegyezzük, hogy a nyilatkozatban több alkalommal is a „klóros kézmosás” szerepel, mint Semmelweis felfedezése, a Semmelweis-doktrína lényege. Nem ez volt Semmelweis felfedezése, ez csak az ajánlott megelőző gyakorlati módszer volt a felismerés után, aminek lényege: a szepszis és a gyermekágyi láz azonosságának a felismerése, tehát a gyermekágyi láz kóroktani meghatározása. Ez jelenti a tudományos felfedezést, ami önmagában nem is olyan „pofon-egyszerű”…
Felelősséggel állíthatjuk tehát a közvélemény megnyugtatására, hogy semmiféle különleges adat sincs az eddig megismert forrásokban, ami bármilyen szenzációra okot adna vagy eddigi ismereteinket lényegesen módosítaná. Legnagyobb jelentőségük az, hogy most már tudjuk: azokban sincs semmi különös, amiktől újat várhatnánk.
