Bevezetés a nyilvánosságra hozott bécsi kórtörténet alapján kialakult vitához
1.
Semmelweis Ignác (1818–1865) életének és életművének minden részlete érdeklődésre tarthat számot, legalábbis a kutatók nem hagyták figyelmen kívül egyetlen részletét sem. Az egyetemes orvostörténet egyik nagy alakjáról, illetve a magyar orvosi múlt legismertebb tudósegyéniségéről van szó. A „Semmelweis-kutatás” szinte önálló ággá vált a magyar és osztrák orvostörténeti kutatómunkában. Az elmúlt évszázadban számos könyv, tanulmány, szépirodalmi alkotás és film foglalkozott Semmelweis életével és munkásságával. Egyénisége és élettörténete kiválóan alkalmas a drámai elemek, drámai feszültségek bemutatására – éppen ezért az eltúlzásra is. Nem véletlen, hogy kevés alakja van a tudománytörténetnek, aki annyira vonzotta az előre elkötelezett, Semmelweisben mint a tudomány hősében és mártírjában a „rokont”, az „előképet” felfedező pszichopata kommentátorokat, sőt szerzőket. Nem könnyű a kialakult Semmelweis-kép megtisztítása, a reális történeti-tudománytörténeti portré bemutatása, amikor vélt igazságok, illetve előre megfogalmazott tételek romantikus hordozójává avatta a „para-literatura”. Hiába jelentek meg alapvető monográfiák, új forrásokat feltáró tanulmányok és egyéb publikációk az elmúlt évtizedekben, bármilyen kirobbanó vita vagy nézetkülönbség ismét felszínre hozza a korábbi Semmelweis-képek hamis jellemzőit; mindig új és új avatatlan prókátorok kóros vonzalmát ébreszti fel e valóban nagy humanista, kiváló orvos és nagy felfedező, akinek igazsága önmagában is elég az elismertetéséhez.
Most nem térünk ki az életmű már tisztázott kérdéseinek összefoglalására, hiszen ezek részben a megjelent monográfiákban, részben pedig kiadványunk hasábjain váltak ismertté. E bevezetés egyetlen feladata az, hogy Semmelweis betegségével és halálával összefüggésben ismertesse röviden az előzményeket és a legszükségesebb tudnivalókat, amelyek szükségesek a most nyilvánosságra hozott dokumentumok és szakvélemények megértéséhez és értékeléséhez.
Semmelweis betegsége és halála nyilvánvalóan szerepelt korábban is a szakirodalomban, sőt a halálakor megjelentetett nekrológok, megemlékezések is foglalkoztak vele. Ekkor a halál okának mindenütt (Wiener Medizinische Wochenschrift, Wiener Medizinische Presse stb.) egyértelműen pyaemiát írtak – ugyanígy tette emlékbeszédében (1872) Fleischer József is –, s ezt egy korábbi műtétnél szerzett sérülése eredményének tudták be. Emellett mindenütt megemlítették, de a halál okától függetlenül, Semmelweis élete utolsó heteiben megállapított „elmezavarodottságát”. A pyaemia okaként az elmegyógyintézeti brutális bánásmód először csak 1906-ban jelent meg: a Gyógyászat arra hivatkozott, hogy az időközökben elhunyt Machik Béla, aki 1865-ben az elmegyógyintézet orvosa volt, közvetlenül tudott erről, s másoknak el is mondta. E többedik kézből szerzett hírt – mely a cikk szerint a tragikumot még „borzasztóbbá” tette – már Korbuly György cáfolta az Orvosi Hetilapban megjelentetett cikkében (1940).
A halál okával kapcsolatban mindjárt felmerült – és a mai napig is megvan – a tapintat és a valóság bemutatását hangsúlyozó ellentétes szemlélet közötti különbség. Olyan vélemények hangzanak el, hogy minek a betegséggel és a halállal annyit foglalkozni, amikor senki előtt sem lehet vitás ma már a Semmelweis-doktrína igazsága és helyessége, nem része a tudománytörténeti helye meghatározásáért kifejtett tudományos tevékenységünknek. Mások szerint a betegség és halál körülményei nemcsak részét képezik a Semmelweis-kutatásnak, hanem alapvető problémáját jelentik. Természetesen ezen belül ütköztek meg elsősorban az ellentétes álláspontok. Az egyik oldalon Semmelweis elmebetegségének (a paralysis progressiva feltételezésének) az elvetésével, az elmebaj bélyegének a letörlésével, mintegy a nagy tudós rehabilitálását tűzve ki célul, összegezték a rendelkezésre álló tényanyagot. A másik oldalon éppen az indokolatlannak és szükségtelennek érzett tapintat elvetésével, a betegségkutatást az orvostörténelem részének tekintve, a valóság feltárását és teljes bemutatását vélik szükségesnek. Sőt az életmű megítélésében, a belső tudományos fejlődés elmaradásában, a megrekedésben, az újabb felfedezések figyelmen kívül hagyásában, az annyi ellenséget szerző és bizonyos mértékig a saját elismertetését akadályozó „harcmodorban” is vizsgálatra méltónak vélik a betegség és halál körülményeinek pontos megismerését, a „történeti diagnózis” felállítását. Megítélésünk szerint a felsorolt álláspontok: a betegség és halál kérdéseinek mellőzése; a bizonyíthatatlannak vagy nem egészen bizonyítottnak a segítségével a betegség tapintatosabb bemutatása; illetve a teljes igazság részletes és elemző feltárása – mind tisztességes szándékúnak és becsületesnek tekinthető önmagában véve.
Hol kezdődik a becsületes határ átlépése? Ott, ahol bizonyított és feltárt forrásokat mellőzve hamis értékelésnek adnak helyet. Akkor, amikor bizonyíthatatlan feltevéseket bizonyított tényekként mutatnak be. Amikor teljesen bizonyíthatatlan, nem bizonyított állításokkal hamis színben tüntetnek fel tudományos kérdéseket vagy vádolnak meg alaptalanul Semmelweis-kortársakat. Értékelésünk rendje csak az lehet, ha megállapítjuk az egyértelműen bizonyított, az egyértelműen elvethető; valamint a rendelkezésre álló forrásanyag alapján valószínűsíthető feltevés és a logikai kombinációk sokrétű elképzelése közötti különbséget, s ezeknek ilyenekként való bemutatására vállalkozunk. Az a kérdés, hogy mely korban mit érzünk nyíltan tárgyalhatónak vagy tapintatosan elhallgatandónak, inkább etikett mint etika kérdése, ebben nem a tudományos metodika, hanem a korbeli ,,jóízlés” a mértékadó. Ugyanez vonatkozik a reklám-hajhászó, zsurnalisztikai fordulatokkal megírt munkákra is. A tudományos korrektségre és kinek-kinek a korhoz, korosztályához illeszkedő, saját szakmai etikettjére számíthatunk, amikor egy ilyen régóta vitatott kérdésben, Semmelweis betegsége és halála kérdésében helyet adunk az ellentétes állásfoglalások kifejtésének.
2.
Semmelweis Ignác betegsége és halála különösen akkor került az érdeklődés középpontjába, a viták pergőtüzébe, amikor a debreceni-sárospataki orvostörténeti kongresszuson Haranghy László pathológus, Nyírő Gyula pszichiáter professzorok és Regöly-Mérei Gyula orvostörténész kutató ismertették álláspontjukat.? Elvetették a luetikus eredetű paralysis progressiva diagnózisát és Semmelweis elmezavarát a halált okozó szepszissel összefüggő szeptikus delíriumnak minősítették. Természetesen részletes elemzés (számos egyéb részmegfigyeléssel), a tényanyag ennek megfelelő csoportosítása és széleskörű szakmai tevékenység, állt ennek az állásfoglalásnak hátterében, melyet most csak leegyszerűsítve összegeztünk. Feltevésüket nagy apparátussal folytatott kutatómunkával és részletes vizsgálattal kívánták alátámasztani, amikor erre lehetőség nyílt Semmelweis maradványainak exhumálásakor (1963, 1964-ben került sor az újra-eltemetésre). A vizsgálat eredményeit magyar és német nyelvű könyvben összegezték, amely lényegében a korábban megtartott előadás anyagát ismételte meg.
Itt jegyezzük meg, hogy álláspontjuk előzménye a neves magyar tudós, Schaffer Károly egyik kései dolgozatában gyökeredzik „Semmelweis elmebaja csak tünettani, vagyis másodlagos vala és nem ún. genuin elmebántalom”.?
Ezt az álláspontot tette magáévá az egyik alapvető Semmelweis-monográfia (Gortvay – Zoltán), amely eddig magyarul (1966), angolul (1968) és németül (1977) is megjelent.
A Semmelweis betegsége körüli vita másik oldalán elsősorban Benedek István állt, aki nem fogadta el Semmelweis betegségének diagnózisát (szeptikus delírium), és vizsgálatában mind mélyebbre hatolva több tanulmányban, könyvében (1967) kitartott a paralysis progressiva valószínűsége mellett. Éppen ezért a betegség kérdésében folytatott vita anyagát publikáltuk kiadványunkban? és újabb dokumentumok előkerüléséig, újabb vizsgálatok elvégzéséig lezártnak tekintettük. A kétféle álláspont továbbra is érvényesült a hazai szakirodalomban is, még inkább a le nem írt, de gyakran hangoztatott tudományos állásfoglalásokban.?
Közben – mintegy magán-háborúját folytatva – dr. Darvas István jogász és várostörténész folytatott nyomozást Semmelweis kórtörténete után. Az ő érdeme, hogy felderítette a kórtörténet meglétét és a bécsi intézményekkel folytatott levelezés révén, dr. med. M. Jantsch docensnő levele (1961) alapján már annak részleges ismeretével is rendelkezett. Miután Darvas István – magános kutatóként – nem tudta elérni a kórtörténet és mellékletei hiteles másolatának kiadását, az ügyet átadta Zoltán Imre rektornak (Semmelweis Orvostudományi Egyetem), aki e minőségben folytatta levelezését (1967–68) a bécsi hatóságokkal, a bécsi polgármesterrel és Erna Lesky professzorasszonnyal. Mindez hiábavalónak bizonyult: a bécsi városi hatóságok előbb jogi akadályokra hivatkoztak, majd pedig az 1963. évi építkezések során elveszettnek minősítették az 1968. évi válaszukban Semmelweis kórtörténetét és mellékleteit. M. Jantsch docensnőnek pedig megtiltották a birtokában levő másolat közlését. Nem látva más lehetőséget – az érdekeltekkel folytatott levélváltás megismétlésével – a kórtörténet nyomán folytatott levelezést több nyelven közöltük kiadványunk hasábjain,? beleértve Semmelweis valamennyi leszármazottjának nyilatkozatát az iratok nyilvánosságra hozatalával kapcsolatos jogi akadályok elhárítására.
3.
Ilyen előzmények után, az Orvostörténeti Közlemények hasábjain megjelent levelezés, valamint Benedek István Semmelweis-monográfiájának megismerése után, 1975-ben dr. med. Silló-Seidl György nőorvos és szexuálpathológus, a Frankfurt am Mainban élő, magyar származású orvosíró elhatározta a kórtörténet megszerzését. Előtte részt vett az 1974. évi budapesti Nemzetközi Orvostörténelmi Kongresszuson és többször járt Intézetünkben. Érdeklődésére – hogy Semmelweisszel szeretne foglalkozni – értelemszerűen adta azt a választ Intézetünk osztályvezetője, Némethy Ferenc, hogy e témakörben már mindent feldolgoztak, a kórtörténet problémája a nyitott kérdés, próbálja ezt megszerezni, ezzel nagy szolgálatot tenne a Semmelweis‑kutatásnak. Silló-Seidl, aki praxisának betegsége miatt történt feladása miatt elsősorban mint orvosíró kívánt működni, nagy energiával fogott bécsi kutatásaihoz: több kisebb jelentőségű, de mégis hasznos részadatot (Semmelweis bécsi lakóhelyei stb.) derített fel.
Silló-Seidl, amikor bécsi kutatásairól, a feltárt adatokról kívánt beszámolni. természetesen nyitott kapukra talált a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, valamint a Magyar Orvostörténelmi Társaság rendezésében sorra kerülő üléseken. Vitathatatlanul sok energiát, költséget fektetett be kutatásaiba, és a mi részünkről is mindent megkapott, amit a Semmelweis-életmű megismertetésével, a rendelkezésre álló anyaggal nyújthattunk ehhez. Eredményeit elismertük, a Magyar Orvostörténelmi Társaság köszönőiratot nyújtott át a Semmelweis-dokumentumok feltárása terén elért eredményeiért. Nincs értelme itt részletekkel foglalkozni, mert Silló-Seidl kutatásai módszereiről, a sikerhez vezető ötletekről részletesen beszámol magyar és német nyelvű könyvében.?
Most csak azt összegezzük, hogy a kórtörténet másolatát Silló-Seidl 1977. március 2-án adta át a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár tudományos tanácsának. Az akkor készült jegyzőkönyvben megállapodás történt, hogy a kórtörténetet magas szintű szakmai konferencia fogja megvizsgálni, és ennek anyagát publikálni fogjuk. (A megállapodás bizonyos pontjai, részben jelen kiadásunk előkészítésének szükségszerűen hosszadalmas volta, részben pedig Silló-Seidl közben megjelent könyvei, írásai következtében elavultak.)
Itt jegyezzük meg, hogy Prof. Dr. Alois Stacher, a Bécsi Városi Tanács egészségügyi és szociális hivatala vezetőjének rendelkezésére, mind a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, mind a bécsi Egyetemi Orvostörténeti Intézet kapott egy-egy hiteles másolatot – mikrofilmet – a kórtörténetről és mellékleteiről. (...)
Ennek alapján hiteles képet kaphat mindenki a forrásokról és a különböző állásfoglalásokról.
A magyar orvostörténészek őszintén örültek annak, hogy hosszú esztendők eredménytelen levelezése után sikerült teljes egészében megismerni Semmelweis-kórtörténetét és mellékleteit. Őszinte sajnálattal vették ugyan tudomásul, hogy a korábbi bécsi városi vezetők a legmagasabb szakmai fórumoktól (a Semmelweis Orvostudományi Egyetemtől, a Magyar Orvostörténelmi Társaságtól és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumtól) megtagadták a másolat kiadását, míg most magánembernek, egy privát orvosként kutatónak kiadták. Ez nem Silló-Seidl személyét érinti, legföljebb a bécsi hatóságok eljárását tünteti fel előnytelenebb színben – különösen amikor építkezések alatt történt elvesztésre hivatkoztak korábban.
Joggal merül fel a kérdés, hogy miért kerültünk most ellentétbe Silló-Seidl dr.-ral? Miért vagyunk kénytelenek elhatárolni magunkat az álláspontjától és tevékenységétől?
Először is a magyar orvostörténészek és orvosok elutasították, elutasítják Silló‑Seidl dr. vélt diagnózisát, amely szerint Semmelweis betegsége – mindkét korábbi álláspont helyett valami újat kívánva közölni – diabetes, férfiklimax és általános idegkimerültség.
Másodszor elvetik forráskezelését, önkényes feltételezések és valóságos elemek együttes bemutatását, e vonatkozásban bizonyításra alkalmatlan módszerek (pl. grafológia) használatát.
Harmadszor nem értenek egyet a napi sajtóban nagydobra vert reklámnyilatkozataival, „krimi-ízű”, szenzációhajhászó elképzeléseinek hangoztatásával, önmaga tényleges érdemeinek felnagyításával.
Mindez azonban még nem lenne ok az elhatárolásra, miután – a korábbiakban hangsúlyozott álláspontunknak megfelelően – ez csak a téves vagy tévesnek vélt tudományos álláspont, valamint az ízlésbeli különbségekre vall. Ami miatt viszont el is határoljuk magunkat, az az, hogy Silló-Seidl György a magyar orvosi iskola kiváló és feddhetetlen alakjait, mint Balassa Jánost, Bókai Jánost, Wagner Jánost (akik beutalták Semmelweist), valamint Báthory Istvánt (aki elkísérte) és Semmelweis családját olyan színben tüntette fel, mint közvetett gyilkosokat. Silló-Seidl szerint komplottot alkottak az osztrák orvoskollégákkal Semmelweis eltüntetésére, indokolatlanul elmegyógyintézetbe záratták, ahol azután brutális bánásmóddal meg is ölték. Elmélete minden alapot nélkülöz, semmiféle dokumentummal alá nem támasztható és még csak logikailag sem következtethető józan ésszel.
Silló-Seidl érdemeit a kórtörténet másolatának megszerzésével elismertük, nagyra értékeltük és ma is elismerjük. Továbbra is helyet adunk forrásokon alapuló publikációinak. (...)
