Bevezetés a nyilvánosságra hozott bécsi kórtörténet alapján kialakult vitához
1.
Semmelweis Ignác (1818–1865) életének és életművének minden részlete érdeklődésre tarthat számot, legalábbis a kutatók nem hagyták figyelmen kívül egyetlen részletét sem. Az egyetemes orvostörténet egyik nagy alakjáról, illetve a magyar orvosi múlt legismertebb tudósegyéniségéről van szó. A „Semmelweis-kutatás” szinte önálló ággá vált a magyar és osztrák orvostörténeti kutatómunkában. Az elmúlt évszázadban számos könyv, tanulmány, szépirodalmi alkotás és film foglalkozott Semmelweis életével és munkásságával. Egyénisége és élettörténete kiválóan alkalmas a drámai elemek, drámai feszültségek bemutatására – éppen ezért az eltúlzásra is. Nem véletlen, hogy kevés alakja van a tudománytörténetnek, aki annyira vonzotta az előre elkötelezett, Semmelweisben mint a tudomány hősében és mártírjában a „rokont”, az „előképet” felfedező pszichopata kommentátorokat, sőt szerzőket. Nem könnyű a kialakult Semmelweis-kép megtisztítása, a reális történeti-tudománytörténeti portré bemutatása, amikor vélt igazságok, illetve előre megfogalmazott tételek romantikus hordozójává avatta a „para-literatura”. Hiába jelentek meg alapvető monográfiák, új forrásokat feltáró tanulmányok és egyéb publikációk az elmúlt évtizedekben, bármilyen kirobbanó vita vagy nézetkülönbség ismét felszínre hozza a korábbi Semmelweis-képek hamis jellemzőit; mindig új és új avatatlan prókátorok kóros vonzalmát ébreszti fel e valóban nagy humanista, kiváló orvos és nagy felfedező, akinek igazsága önmagában is elég az elismertetéséhez.
Most nem térünk ki az életmű már tisztázott kérdéseinek összefoglalására, hiszen ezek részben a megjelent monográfiákban, részben pedig kiadványunk hasábjain váltak ismertté. E bevezetés egyetlen feladata az, hogy Semmelweis betegségével és halálával összefüggésben ismertesse röviden az előzményeket és a legszükségesebb tudnivalókat, amelyek szükségesek a most nyilvánosságra hozott dokumentumok és szakvélemények megértéséhez és értékeléséhez.
Semmelweis betegsége és halála nyilvánvalóan szerepelt korábban is a szakirodalomban, sőt a halálakor megjelentetett nekrológok, megemlékezések is foglalkoztak vele. Ekkor a halál okának mindenütt (Wiener Medizinische Wochenschrift, Wiener Medizinische Presse stb.) egyértelműen pyaemiát írtak – ugyanígy tette emlékbeszédében (1872) Fleischer József is –, s ezt egy korábbi műtétnél szerzett sérülése eredményének tudták be. Emellett mindenütt megemlítették, de a halál okától függetlenül, Semmelweis élete utolsó heteiben megállapított „elmezavarodottságát”. A pyaemia okaként az elmegyógyintézeti brutális bánásmód először csak 1906-ban jelent meg: a Gyógyászat arra hivatkozott, hogy az időközökben elhunyt Machik Béla, aki 1865-ben az elmegyógyintézet orvosa volt, közvetlenül tudott erről, s másoknak el is mondta. E többedik kézből szerzett hírt – mely a cikk szerint a tragikumot még „borzasztóbbá” tette – már Korbuly György cáfolta az Orvosi Hetilapban megjelentetett cikkében (1940).
A halál okával kapcsolatban mindjárt felmerült – és a mai napig is megvan – a tapintat és a valóság bemutatását hangsúlyozó ellentétes szemlélet közötti különbség. Olyan vélemények hangzanak el, hogy minek a betegséggel és a halállal annyit foglalkozni, amikor senki előtt sem lehet vitás ma már a Semmelweis-doktrína igazsága és helyessége, nem része a tudománytörténeti helye meghatározásáért kifejtett tudományos tevékenységünknek. Mások szerint a betegség és halál körülményei nemcsak részét képezik a Semmelweis-kutatásnak, hanem alapvető problémáját jelentik. Természetesen ezen belül ütköztek meg elsősorban az ellentétes álláspontok. Az egyik oldalon Semmelweis elmebetegségének (a paralysis progressiva feltételezésének) az elvetésével, az elmebaj bélyegének a letörlésével, mintegy a nagy tudós rehabilitálását tűzve ki célul, összegezték a rendelkezésre álló tényanyagot. A másik oldalon éppen az indokolatlannak és szükségtelennek érzett tapintat elvetésével, a betegségkutatást az orvostörténelem részének tekintve, a valóság feltárását és teljes bemutatását vélik szükségesnek. Sőt az életmű megítélésében, a belső tudományos fejlődés elmaradásában, a megrekedésben, az újabb felfedezések figyelmen kívül hagyásában, az annyi ellenséget szerző és bizonyos mértékig a saját elismertetését akadályozó „harcmodorban” is vizsgálatra méltónak vélik a betegség és halál körülményeinek pontos megismerését, a „történeti diagnózis” felállítását. Megítélésünk szerint a felsorolt álláspontok: a betegség és halál kérdéseinek mellőzése; a bizonyíthatatlannak vagy nem egészen bizonyítottnak a segítségével a betegség tapintatosabb bemutatása; illetve a teljes igazság részletes és elemző feltárása – mind tisztességes szándékúnak és becsületesnek tekinthető önmagában véve.
Hol kezdődik a becsületes határ átlépése? Ott, ahol bizonyított és feltárt forrásokat mellőzve hamis értékelésnek adnak helyet. Akkor, amikor bizonyíthatatlan feltevéseket bizonyított tényekként mutatnak be. Amikor teljesen bizonyíthatatlan, nem bizonyított állításokkal hamis színben tüntetnek fel tudományos kérdéseket vagy vádolnak meg alaptalanul Semmelweis-kortársakat. Értékelésünk rendje csak az lehet, ha megállapítjuk az egyértelműen bizonyított, az egyértelműen elvethető; valamint a rendelkezésre álló forrásanyag alapján valószínűsíthető feltevés és a logikai kombinációk sokrétű elképzelése közötti különbséget, s ezeknek ilyenekként való bemutatására vállalkozunk. Az a kérdés, hogy mely korban mit érzünk nyíltan tárgyalhatónak vagy tapintatosan elhallgatandónak, inkább etikett mint etika kérdése, ebben nem a tudományos metodika, hanem a korbeli ,,jóízlés” a mértékadó. Ugyanez vonatkozik a reklám-hajhászó, zsurnalisztikai fordulatokkal megírt munkákra is. A tudományos korrektségre és kinek-kinek a korhoz, korosztályához illeszkedő, saját szakmai etikettjére számíthatunk, amikor egy ilyen régóta vitatott kérdésben, Semmelweis betegsége és halála kérdésében helyet adunk az ellentétes állásfoglalások kifejtésének.
