Emlékeztető
az orvostörténelem egyetemi oktatása tárgyában 1985. június 4-én a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és levéltár tanácstermében (I. Apród u. l–3.) megtartott értekezletről?
Jelen vannak: dr. Schultheisz Emil tanszékvezető egyetemi tanár intézeti igazgató, dr. Károlyi György egyetemi tanár és dr. Birtalan Győző c. egyetemi docens, a MOT főtitkára, az OIK igazgatója (Semmelweis Orvostudományi Egyetem Társadalomorvostani és Orvostörténeti Intézete): dr. Zalai Károly egyetemi tanár, dékán, intézeti igazgató (SOTE Gyógyszertár, gyógyszerügyi szervezési oktatási egység): dr. Zalányi Sámuel tanszékvezető egyetemi tanár (Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomorvostani Intézete): dr. Tényi Jenő tanszékvezető egyetemi tanár és dr. Buda József egyetemi docens (Pécsi Orvostudományi Egyetem Társadalomorvostani Intézete): dr. Csobán György egyetemi docens, mb. tanszékvezető (Debreceni Orvostudományi Egyetem Társadalomorvostani Intézete): dr. Forgács Iván tanszékvezető egyetemi tanár (Orvostovábbképző Intézet Társadalomorvostani Intézete): dr. Huszár György c. egyetemi tanár, tudományos tanácsadó, a MOT alelnöke, dr. Karasszon Dénes c. egyetemi docens, tud. főmunkatárs, a MOT alelnöke, dr. Kempler Kurt c. egyetemi docens, a MOT alelnöke: – továbbá dr. Antall József főigazgató, a MOT ügyvez. elnöke, főszerkesztő, dr. Vida Mária főigazgatóhelyettes, országos szakfelügyelő, a MOT titkára, dr. Kapronczay Károly főigazgatóhelyettes, a MOT pénztárosa (Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár)
Dr. Antall József főigazgató, a MOT ügyvez. elnökeként megnyitja az ülést, köszönti a megjelenteket, meghatározza az értekezlet célját.
A Magyar Orvostörténelmi Társaság elnöksége a Társaság vezetősége, illetve közgyűlésének határozata alapján foglalkozik évek óta az orvostörténelem, beleértve a gyógyszerésztörténet és egészségügy történetének egészét, oktatásának problémakörével, magyarországi helyzetével. Azért hívta meg a Társaság elnöksége és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár igazgatósága, tudományos tanácsa az orvostörténelem oktatása tárgyában érdekelt valamennyi hazai egyetemi intézet (tanszék) vezetőjét, képviselőjét a mai ülésre, hogy kötetlen beszélgetés keretében eszmét cserélhessenek, egyeztethessék véleményüket e kérdéskörben. (Ezért vannak jelen a felsorolt személyek, mint a felsorolt intézetek, illetve a Társaság vezető tisztségviselői.)
A hazai orvostörténelem helyzetével összefüggésben a Társaság több kezdeményezést tett. Először egy „oktatási bizottságot” küldött ki az egyetemi oktatás elősegítésére az 1974. Nemzetközi Orvostörténelmi Kongresszus (Budapest) után megtartott közgyűlés határozata alapján. Sajnos a javaslatokat különböző okokból nem lehetett keresztül vinni, függvénye maradt egyéb reformtörekvéseknek. Folytatta a nemzetközi felmérést, részben úttörő jelleggel, az egyetemi oktatást illetően, ami kéziratban többször került felhasználásra (Antall–Kapronczay–Némethy: Az orvostörténelem oktatása külföldön és Magyarországon (1979). Elkészült tanulmány formájában is. Később az Orvosi Hetilap adott helyet (1981. 10. sz.) „Az orvostörténelem helyzete Magyarországon” c. dolgozat (Antall) közlésére. Ezért most nem szükséges az általános kép vázolása, ismert részben a jelenlévők előtt.
Annyit azonban megismételhetünk, hogy nem előnyös egyértelműen a szakma helyzete itthon, külföldön sokkal nagyobb a magyar orvostörténészeink teljesítményének értékelése, mint itthon. Nem eléggé támaszkodhatunk a hagyományokra sem, miután a XIX. század első felétől folyó orvostörténeti egyetemi oktatást általában magántanárok, rendkívüli tanárok végezték és önálló tanszéke csak Kolozsvárott volt 1940–44 között (a korábbi román szervezési tanszék megtartásával). Mindig folyt orvostörténelmi oktatás valamilyen formában, akár spec. kollégiumok keretében, akár más tárgyakkal összefüggésben, így az elmúlt években egyre inkább az egészségügyi szervezéstudománnyal (társadalomorvostannal) összefüggésben. Hasonlóan a gyógyszerészeti karokon. Bár minden diszciplína őrzi önállóságát, szervezetileg nem érezzük eleve rossznak a társadalomorvostannal kötött „vegyes házasságot”, – így is működhetünk jól.
Anélkül, hogy az intézetet kívánná ezzel népszerűsíteni, megállapítja, az orvostörténelem bázisintézete a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, amely szoros szervezeti-személyi kapcsolatban a Magyar Orvostörténelmi Társasággal, közös szakfolyóirattal, kivívta helyét a külföldi orvostörténelmi és a hazai tudományos hierarchia, közgyűjteményi és közművelődési intézmények rendjében. Országos intézetként (A. kat. besorolással), tudományos tanáccsal működik. Tekintettel arra, hogy eddig nem volt az orvostörténelmet nevében viselő egyetemi vagy akadémiai intézet (a MTA Orvostörténelmi Bizottsága 1966-ban megszűnt), ez az intézet építette ki nemzetközi kapcsolatait is, amire támaszkodni lehet a jövőben is.
Úgy véli, hogy az egyes intézetek képviselői ismertessék előbb az oktatás jelen helyzetét, amit azután követhetnének a javaslatok, elképzelések.
Dr. Schultheisz Emil tanszékvezető egyetemi tanár, az intézeti tudományos tanács elnöke (SOMKL,) bevezetőjében vázolta a társadalomorvostan és az orvostörténelem kapcsolatát, a SOTE Társadalomorvostani és Orvostörténeti Intézet létrejöttének körülményeit. Úgy véli, hogy az önálló orvostörténelmi tanszék létrejöttének nem voltak meg az általános feltételei, viszont a társadalomorvostani intézetekké „átalakított” egészségügyi szervezési intézetek valamennyi egyetemen lehetővé teszik az orvostörténelem oktatását, az ehhez kapcsolódó kiegészítő spec. kollégiumok és kutatómunkát. Természetesen a határokat a tanterv szabja meg, de a következő években egyezségre kell jutnunk abban, hogy
- mikor és melyik évfolyamon adjuk elő a társadalomorvostanon belül az orvostörténelmet;
- milyen eszközökkel törekedjünk az orvosi műveltség emelésére;
- a minőségi munka érdekében egységes álláspontot kell kialakítanunk a szakdolgozatok elbírálásánál.
Az egyes egyetemek társadalomorvastani intézetei egyenrangúak lévén, talán fel sem merülhet az a kérdés, mintha a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Társadalomorvostani és Orvostörténeti Intézete „modellül” kívánna szolgálni, illetve rá kívánná erőszakolni bárkire és bármire felfogását, az adott lehetőségeken belüli önállóság megsemmisítésével, uniformizálásával. De mi magunk is a külföldi és hazai tájékozódás alapján alakítottuk ki álláspontunkat, ami aligha áll távol a többi egyetemi intézet elgondolásától.
Úgy véljük, hogy az elsőéveseknél átfogó művelődéstörténeti szemlélettel, a középiskola műveltséganyagára támaszkodva kell az alapozást elvégezni, megfelelő emocionális hatást érve el a szakmaszeretetben és hivatástudat kialakításában. Ezért ez elsőéveseknél három előadásban összegezzük a legfontosabbakat:
- Az őskor, az ókori és a görög-római kultúrák medicinája;
- Orvoslás az európai közékor és reneszánsz időszakában;
- Az újkori orvostudomány és orvosi gyakorlat jellemzői.
Újra akkor kell visszatérni az orvostörténelemre, amikor a megfelelő orvosi stúdiumok, a klinikumok után már tényleg az orvostudományi ismeretekre lehet építeni, megfelelő históriai szintézist adva.
Így négy előadásban összegezve:
- Az orvosi kutatások fejlődése és kiemelkedő eredményei, klinikum és orvosi műveltség;
- A „belgyógyászati” diszciplínák orvostörténelmének vázlata;
- Az orvosi deontológia, az orvos és társadalom viszonya a történelemben;
- Összefoglaló megbeszélés, összegezés.
Ehhez kapcsolódnak a gyakorlatok, amelyek rendjét most alakítjuk ki, fontos helyet kívánunk biztosítani a szakirodalmi, szaktörténeti kutatás módszertanának, egyben a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár meglátogatását is tervezzük rendszeressé tenni.
Dr. Tényi Jenő tanszékvezető egyetemi tanár (POTE) egyet értett azzal, hogy nem az elnevezés kérdése a döntő, viszont igen lényeges a tantervbe való beiktatás kérdése, az óraszám meghatározása. Pécsett a tanszéken belül dr. Buda József egyetemi docens foglalkozik elsősorban orvostörténelemmel. Az orvostörténelmi előadásokra – a társadalomorvostanon belül – az első és az ötödik évben kerül sor (4+6 óra), amit bonyolít a trimeszter-rendszer. Az óraszám emelésére nincs lehetőség, tehát az adott óraszámmal és a spec. kollégiumokkal kell számolnunk. Örvendetesen nőtt a jelentkezők száma, illetve az ilyen jellegű rendezvényeké is. A szakdolgozatok témái között is szerepelt az orvostörténelem, természetesen a színvonal még nem megnyugtató. Bár Pécsett jegyzetet is adtak ki, mégis igen fontos lenne az oktatást elősegítő orvostörténeti monográfia megjelentetése.
Dr. Zalányi Sámuel tanszékvezető egyetemi tanár (SZOTE) ismertette a szegedi helyzetet. Eltérően Budapesttől és Pécstől is, Szegeden eddig a második évfolyamon találkoztak először – a társadalomorvostanon belül – az orvostörténelemmel a hallgatók, ami bevezető jellegű volt, mivel a klinikumban még nincs jártasságuk. E mellé spec. kollégiumot szerveznek, ami felöleli az egészségügy általános történetét, míg az egyes szakmákat, azok előadói ismertetik előadásaik során. Kevés ez óraszám, az első (eddig másod-) éven és az ötödik évfolyamon egyaránt. Hasonlóan kevés a gyógyszerész hallgatóknál, ahol viszont a doktori disszertációk lehetősége javította a történeti stúdiumok helyzetét. Probléma a tanszéki szakszemélyzet hiánya, kevés a státus. Ebben az évben három hallgató írt orvostörténelmi tárgyú szakdolgozatot. Az orvostörténelmi monográfia kiadása éppen olyan fontos, mint az egységes tankönyv esetleges lehetősége.
Dr. Csobán György egyetemi docens (DOTE) ismerteti a debreceni helyzetet. Az első és ötödik évfolyamon kerül előadásra – a társadalomorvostanon belül – az orvostörténelem is. Az ötödéveseknél 8 szigorlati tétel volt orvostörténelem (ezen az évfolyamon csak 2 óra jut orvostörténelemre). Az egységes szemléletű és tartalmú előadásokhoz szükség lenne módszertani segédletre, egységes jegyzetre, monográfiára. A maga részéről szükségesnek tartaná az orvostörténelem hangsúlyozását a tanszéki elnevezésben is. Orvostörténelmi spec. kollégiumokra is feltétlenül szükség van a mélyebb érdeklődés kielégítésére.
Dr. Forgács Iván egyetemi tanár (OTKI) az egyetemi oktatástól eltérő továbbképzési, szakorvosi és főiskolai kari kérdésekre utalt. Indokoltnak tartja az orvostörténelem oktatását az OTKI keretében is, hiszen rendkívül fontos a megfelelő szemlélet kialakítása. Az óraszámot is növelni kellene. Javasolja egyben, hogy a „Gyakorló Orvos” sorozatban rövidebb terjedelmű orvostörténeti összegezést adjanak ki.
Dr. Zalai Károly professzor, dékán (SOTE) ismertette a gyógyszerészettörténet oktatását a gyógyszerügyi szervezésen belül, illetve a spec. kollégiumi lehetőségeket. Szólt a doktori disszertációk nagy számáról az elmúlt időszakban, ennek folytatásáról. Fontos, hogy a gyógyszerészet története kapjon helyet az orvostörténeti monográfiában is.
Dr. Birtalan Győző igazgató (OIK), egyetemi docens (SOTE) ismertette az orvostörténeti oktatás eddigi gyakorlatát az utóbbi évek tapasztalatai alapján, valamint szólt az általa tartott spec. kollégiumok eredményeiről és nehézségeiről (óraegyeztetések stb.). Végül az orvostörténeti oktatás felépítéséről, tantervi logikájáról beszélt, kapcsolódva Schultheisz professzorhoz.
Dr. Huszár György professzor (SOTE Fogorvostud. Kar) ismertette az orvostörténet oktatását a fogorvos-hallgatóknál, az elmúlt évek gyakorlatát (a III. éven történt). Jegyzet jelent meg a társadalomorvostannal együtt (Simon Tamással). Gondoskodni kellene az utánpótlásról is, mert rajta kívül nem foglalkozik senki a fogorvoslás történetével.
Dr. Karasszon Dénes egyetemi docens (Állatorvostud. Egyetem) ismertette az állatorvostörténet oktatásának helyzetét, amelyre jelenleg az első évfolyamon kerül sor. (Átfogó állatorvostörténet elkészült és az Akadémia Kiadónál vár kiadásra, illetve az Állatorvostudományi Egyetemen létesítettek egy állatorvosi múzeumot is.)
* * *
Az elhangzott ismertetések után kötetlen eszmecserére került sor az időszerű kérdésekről, tervekről, lehetőségekről, amelyben szinte minden résztvevő felszólalt. Külön felmerült az „orvostörténelem” és „orvostörténet” fogalma, viszonya a „gyógyszerésztörténethez” és az „egészségügy történetéhez”, amely utóbbi inkább szerepelt, mint részdiszciplína az egészségügyi szervezéstanon belül. Egyesek felvetették azt a kérdést, hogy az „orvostörténet” az orvosok történeteként szűkebb értelmű, mint az „orvostudomány-történet”, amely inkább megfelel az idegen nyelvű terminológiának (history of medicine stb.). A „gyógyszerésztörténet” helyett a „gyógyszerészettörténet” használatát szorgalmazták (Zalai K.). Külön szóltak a „történet” és „történelem” eltérő és összemosódó használatáról is. Bár a vita nem zárult le véglegesen és teljes egyetértéssel, de összefoglalóan az alábbi megállapításra került sor. Az „orvostörténet” és „orvostörténelem” kialakult megjelölés a magyar nyelvben, amitől eltérni nincs értelme. Ennek fordításban mindig az ugyancsak kialakult idegen nyelvű formája jelentkezik, tehát semmiféle félreértésre nincs ok. Minden más erőltetett lenne és más szempontból még szűkítést (pl. csak a tudománytörténetre korlátozná stb.) is jelentene. A gyógyszerészet és egészségügy története része az általános orvostörténetnek, így rendelkeznek egyes jogszabályi rendelkezések és a gyakorlat is, nem érintve ezen belül bizonyos különállást, szakági felosztást. Az „orvos” szó semmiképpen nem csak az „orvos” személyét jelenti (lásd orvostudomány stb.), az „orvostörténet” alkalmas átfogó használatra. (A „gyógyszerésztörténet” ennek analógiájára értelmezhető, annál inkább, mert Gyógyszerésztudomány Kar és nem Gyógyszerészettudományi Kar van.)
Dr. Antall József elnöki zárszóban összegezte a megbeszélés eredményeit. A résztvevők egyet értettek abban, hogy:
