A Budapesti Királyi Orvosegyesület Levéltárának története
Az Orvosegyesület 1837. október 14-én kelt alapszabályzata (1842-ben hagyták jóvá) kimondta, hogy az egyesület minden üléséről jegyzőkönyvet kell felvenni, melyet az utókornak meg kell őrizni. Ezeket a mindenkori elnök és a jegyző hitelesíti; a lényeges levelezés és az Igazgató Tanács irataival együtt a jegyző rendezi és őrzi. Az 1837–1848 közötti időszak összes jegyzőkönyvét „Az ülések jegyzőkönyvei” címet viselő kötetekbe másolták. Megőrizték az eredeti jegyzőkönyveket is, valamint az e kötetekbe bemásolt levelezést is. Ezekkel együtt tárolták a teljes levelezést, taglistákat és a kiadott körlevelek másolatait. A levéltárat (irattárat) 1837. október 14-től az egyik alapító – Mokissinyi Mihály – pesti, Alsó-Dunasor 50. sz. alatt levő, ún. Staffenberger-házában őrizték, majd 1845-től különböző bérelt helyiségekben, amelyek éppen az Orvosegyesület otthonát képezték. 1866-tól – a megnövekedett taglétszámra való tekintettel – a Magyar Tudományos Akadémia biztosított két nagyobb helyiséget az Orvosegyesület hivatali szervezetének; előadóteremül az Akadémia különböző termeit használhatták. A rendelkezésükre bocsátott két helyiség kisebbik szobájában tárolták a könyvtárral együtt a már 71 iratcsomót képező levéltárat is. Az anyagot – a jegyző felügyelete mellett – az Orvosegyesület fizetett tisztviselője kezelte. Ez az állapot 1891 decemberéig állt fenn, amikorra elkészült – igaz csak egy év múlva avatták fel hivatalosan – az Orvosegyesület reprezentatív székháza a mai Szentkirályi utca 21. sz. alatt. (Az épületet 48 ezer forintért vásárolta meg az Orvosegyesület a Fischl L. és G. Részvénytársaságtól, és az egyesületi céloknak és feladatoknak megfelelően átalakították.) Az épületnek abban a földszinti helyiségében helyezték el az Orvosegyesület mintegy 10 iratfolyóméternyi anyagát, amelyben a Budapesti Orvosi Kör húsz esztendőt felölelő irattára volt elhelyezve. Az iratanyagot 1932 novemberében, a hivatali apparátus átszervezésekor, a második emelet egyik szobájába vitték, majd 1947-ben – az egyesület felszámolása után – az épület pincéjében helyezték el, ahol a meglehetősen rossz viszonyok között jelentős károkat szenvedett. Ennek tudható be, hogy számos értékes orvos- és tudománytörténeti dokumentum elpusztult vagy elveszett, így a Semmelweis Ignácra vonatkozó egyesületi iratok is. A jelentős károkat szenvedett iratanyag az 1950-es évek derekán az Országos Orvostörténeti Könyvtár egyik raktárába került, ahol szakszerű feldolgozása és rendezése nem kezdődhetett el, mivel az iratanyag sorsa bizonytalan volt. A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és az Országos Orvostörténeti Könyvtár egyesítése (1968) után az új intézmény 1972-ben szaklevéltári jogállást nyert, és megfelelő szakmai kereteket tudott biztosítani a tulajdonában levő értékes orvostörténeti levéltári anyag feldolgozásához. A közel 30 ifm. terjedelmű orvosegyesületi iratanyag rendezése ekkor kezdődhetett meg.
Az iratanyag rendezésénél – mivel a segédletek többsége elpusztult – elsősorban az Orvosegyesület különböző alapszabályzatait vettük figyelembe, amelyek rendelkeztek az iratkezelésről is. Az Orvosegyesület működése alatt egy alkalommal sem adott ki iratkezelési utasítást, csak a már említett alapszabályzatok adtak útmutatót e vonatkozásban. Az 1837-ben megfogalmazott első alapszabályzat pontosan meghatározta a titoknok (titkár) és a jegyző feladatkörét: „A titoknok gondoskodik a tudományos anyag beszerzéséről, 2. szerkeszti és aláírja az egyesület minden okmányát, 3. kiadja az ülések meghívóit, 4. kezeli az ülések jegyzőkönyveit és irattárát, ő. szerkeszti a közgyűlések jegyzőkönyveit, 6. elintézi a hivatalos levelezést” A jegyző feladatköre volt a titoknok tevékenységének írásbeli támogatása, és az iratanyag kezelése.
Az 1880-ban módosított alapszabályzat a főtitkár helyettesítésével megbízott egyik titkár hatáskörébe utalta az Igazgató Tanács jegyzőkönyveinek szerkesztését és kezelését, míg a jegyző feladata lett a tudományos ülések jegyzőkönyveinek elkészítése, a szakosztályok különböző üléseiről készített feljegyzések és jegyzőkönyvek gyűjtése, a különböző típusú iratokból sorozatok elkészítése és az irattárban történő elhelyezése. Az irattárat hivatalosan az egyesület függetlenített és fizetett adminisztrátora kezelte, aki vezette az iktatókönyveket és a különböző segédleteket is. A már említett 1880. évi alapszabályzat bővítette az egyesület pénztárosának feladatkörét és növelte adminisztrációs munkáját is. Ennek szükségességét az indokolta, hogy az Orvosegyesület kilenc alapítvány (Mészáros Károly – 1872, Budapesti Józsefvárosi Orvostársaság – 1875, Szenger Ede – 1872, Friedrich V. – 1880, Widner Ignác – 1881, Tauszk Ferenc, Schuster János és Ivanchich Lajos – 1861) felett rendelkezett, kezelte a tagdíjakból beérkezett összegeket, valamint intézte az egyesületi vagyon kihelyezésével kapcsolatos feladatokat. A pénztáros feladatkörébe tartozott a kézipénztár kezelése és a Pénzintézeti Központ körébe utalt pénzintézetekkel való kapcsolat tartása. A bonyolult pénzügyi adminisztráció jelentős iratanyagot képezett, amit már akkor is rendszeresen selejteztek. A tagsági nyilvántartások és a pénzügyi elszámolások különböző sorozatai hiánytalanul, bekötve megmaradtak, és ma értékes részét képezik e levéltárnak.
Az egyesületi alapszabályzat pontosan meghatározta az ellenőr, a pénztárvizsgáló- és könyvvizsgáló-bizottság feladatkörét, és megválasztásának körülményeit. Már az 1837. évi alapszabályzat is rendelkezett arról, hogy bizonyos esetekben, egyes kérdések megvizsgálására az Orvosegyesület saját kebeléből különbizottságot rendelhet ki, amely tevékenységének teljes idejéről jegyzőkönyveket vezet, végül pedig összefoglaló jelentést készít. Az Orvosegyesület iratanyagán belül rendkívül gazdag anyagot képeznek az ún. bizottsági sorozatok. Ezek közül kiemelkedik az 1850-es években született terjedelmes iratanyag, amelyet az Orvosegyesület a budai Helytartóság véleményező szerveként készített. Hasonlóan a különböző kamarai és szövetségi javaslatokat megvizsgáló testületek irataihoz, a magyar orvostörténelem szempontjából kiemelkedő jelentőségű az 1876. évi közegészségügyi törvény előkészítésével, később bírálatával foglalkozó Közegészségügyi Vizsgáló Bizottság (1874–1878) meglehetősen terjedelmes anyaga.
Végezetül szólnunk kell az Orvosegyesület iratanyagához került, nem az iratképző által „előkészített” iratanyagról. Az Orvosegyesületben – elsősorban az egyesületi történeti gyűjteményt kezdeményező 1896. évi javaslat elfogadása után – gyakorlattá vált, hogy a jeles tagtársak és tisztségviselők iratanyagát haláluk után elkérték a családtól. Számos példa utal arra, hogy ebben a kérdésben az Orvosegyesület kezdeményezőként lépett fel, így számos jeles hazai orvostudós személyi anyaga gazdagítja az iratanyagot. Itt kell említenünk Balassa János, Markusovszky Lajos, Lumniczer Sándor és a többiek irathagyatékát, hogy csak a pesti orvosi iskola legkiemelkedőbb egyéniségeit említsük.?
