Hazánkban – hasonlóan Európa több más országához – az orvostörténeti gyűjtemények alapításának gondolata a századfordulón formálódott ki. Az orvostörténeti gyűjtemények – levéltári anyagot is gyűjtő, de elsősorban a tárgyi emlékeket rendszerező múzeumok – létrehozása nem új keletű törekvés, hiszen már több, nagy múltra visszatekintő egyetem rendelkezett az orvostörténeti tanszék mellett „intézeti múzeummal”, ahol az oktatásban már nem használt demonstrációs tárgyakat és az elhunyt professzorok hagyatékát (kéziratait, feljegyzéseit, kutatási naplóit, emlékanyagait) gyűjtötték össze. Meg kell jegyeznünk, hogy az egyetemek ezeknek a gyűjteményeknek soha nem engedték át iratanyagukat, történeti értékű irattárukat; itt főleg személyi iratanyagot őriztek. Az orvostörténeti gyűjtemények létrehozásának új módját jelenti az, amikor egy szakterület teljes történeti anyagát (tárgy, könyv, irat) felölelő gyűjteményi jelleggel hoznak létre olyan intézményt, mint Angliában a Wellcome Intézet vagy nálunk a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár.
Mindkét orvostörténeti gyűjteményi alapítási módra találunk példát a magyar orvostörténelemben, hiszen az „intézeti múzeum” nyomait már a XVIII. században a nagyszombati, majd pesti egyetem orvosi karán is felfedezhetjük. A tudatos gyűjteményalapítási – elsősorban múzeumalapítási – törekvést elsőnek az Orvosegyesületen belül Hőgyes Endre jelentette be 1901-ben, amikor indítványozta az Igazgató Tanácsnak ennek megvalósítását, bár előterjesztését ekkor elutasították. Figyelemre méltóak a tervezetnek azon részei, amelyek a magyar orvostörténelem pusztuló tárgyi és írott elmékéinek összegyűjtésére vonatkoznak, mert ezzel egy országos gyűjtemény alapjait kívánták megteremteni. Hőgyes Endre javaslata az Orvosegyesület 1904. október 14-i nagygyűlésén valósult meg, amikor hivatalosan is megalakult az Orvostörténeti Különbizottság (1906-tól Szakbizottság), melynek feladata nemcsak az orvostörténeti múzeum létrehozása lett, hanem a hazai orvostörténelem 1850-ig terjedő emlékanyagának összegyűjtése is. Valójában ez a mai Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár egyik történeti gyökere; joggal tekinthetjük e gyűjteményi együttest jogelődünknek.
A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár legértékesebb orvostörténeti értékű iratanyagát éppen a Budapesti Királyi Orvosegyesület levéltára képezi, amely nemcsak tükre az 1837–1947 közötti időszak orvostársasági életének, hanem felbecsülhetetlen forrása a hazai medicinában jelentkező szakmai áramlatok érvényesülésének, kibontakozásának és egyben kiváló dokumentumgyűjtemény orvostörténelmünk nagyjairól.
A Budapesti Királyi Orvosegyesület története
Az 1837. október 14-én megalakult Orvosegyesület alapító okiratában a társulás célját ,,…a tudomány és a kartársiasság ápolása, önmagunk továbbképzéséiben” jelölte meg. A tudományos társaságban a pesti és a budai, az egyetemhez nem tartozó gyakorló orvosokat kívánta tömöríteni. Ilyen társaságalapítási törekvéssel a XVIII. század végétől találkozunk a hazai orvosi közéletben, de ezek az elképzelések különböző okok miatt nem valósultak meg. Az alapítás évében Pesten és Budán közel 120, az egyetemtől független orvos működött, akik jóformán alig tartottak kapcsolatot egymással. Az egyetemi és a városi orvosok között éles harc dúlt a magánpraxis biztosításáért, illetve az egyetem külső orvosi karába történő felvételért. Igaz, a többséget a magas felvételi összeg (110 arany) eleve távol tartotta az orvosi kartól, viszont a felvettektől 1834-ben elvették a dékánválasztásba való beleszólás jogát. Ez csak feszítette az orvosi kar tanári kara és a kar külső tagjai közötti viszonyt. Megoldatlan volt a továbbképzés kérdése is, ami elsősorban a gyakorló orvosokat érintette. (Itt jegyezzük meg, hogy hasonló körülmények miatt alapították meg 1837-ben a bécsi orvosegyesületet is.)
Az alapító 16 orvoshoz 1837 végére még 40 orvos csatlakozott, de közel öt évig minden engedély nélkül fejtették ki tevékenységüket. Az 1837. október végén a Helytartótanácshoz felterjesztett alapszabályzatukat az uralkodó csak 1842-ben írta alá. Az Orvosegyesület 1837-ben csatlakozásra szólította fel az összes egyetemi és nem egyetemi orvost, bár az előbbiek az alapszabályzat hivatalos elfogadásáig alig látogatták a társaság előadásait. Az 1837-ben megfogalmazott és 1842-ben elfogadott alapszabályzat szerint az Orvosegyesület tagja lehetett bárki, aki orvosi oklevéllel rendelkezett. Az előadások nyelvének a latint és a magyart jelölték meg: 1845-ben a latin helyett a németet vezették be, és ezen 1848 tavaszán sem változtattak.
Az Orvosegyesület életében az 1848-ig terjedő időszak igen fontos fejezet. Ekkor körvonalazódtak az Orvosegyesület belső és külső életének feltételei: végleg kialakult a tisztségviselők feladatköre, kialakult az Igazgató Tanács (1844), meghatározták a rendes és a levelező tagság feltételeit, a tagsági ajánlási rendszert, a tagdíjakból nyert összeg felhasználásának módját (könyvtárfejlesztés, beszerzés stb.) és kialakították a tudományos ülések rendjét (üléselnök, jegyzőkönyv vezetésének kötelező jellege, az előadások bejelentésének, megtartásának módja, amelynek a továbbképzést és a legújabb eredmények ismertetését kellett szolgálni). Az Orvosegyesület ezekben az években építette ki kapcsolatát több külhoni hasonló orvosi társasággal, így a bécsi Orvosegyesülettel, a prágai Német Orvosi Társasággal, a Cseh Orvosi Társasággal, a boroszlói, a krakkói, a lembergi és a berlini orvosi körökkel. 1844-ben választották meg az első külföldi levelező tagot. Ez a külkapcsolatok építésének alapját képezte, és a külföldi tagok névsora valóban a kor legkiemelkedőbb orvostudósainak együttesét képezte.
A szabadságharc alatt az Orvosegyesület pezsgő tudományos élete visszaesett, a bukás után pedig működését betiltották. 1850. január 22-én Wagner János elnök és ifj. Bene Ferenc alelnök Szentiványi Vince kerületi császári főbiztostól kérte működésük engedélyezését, mit azzal a feltétellel kaptak meg, hogy csak tudományos üléseket rendezhetnek – hatósági ellenőr jelenlétében – német nyelven. Ekkor ruházták az Orvosegyesületre (a budai helytartóság részére) az orvosi ügyekben való szakvéleményezés kötelezettségét. Ez az állapot a kiegyezésig érintetlen maradt.
A következő tizenöt esztendő (1850–1865) igen lényeges korszak az Orvosegyesület és a hazai egészségügy szempontjából. Ekkor körvonalazódtak azok az elképzelések és szakmai törekvések, amelyek a hazai orvostudományt európai színvonalra emelték. Balassa János, Markusovszky Lajos, Hirschler Ignác, Lumniczer Sándor, később Korányi Frigyes itt talált fórumot az orvosképzés, a közegészségügy és a medicina egész területét átformálni célzó terveik kifejtésére. Balassa János körét később a hazai orvostörténetírás a pesti orvosi iskola néven emlegeti, amelynek igazi szerepe a kiegyezés után bontakozott ki. Az orvosképzés reformja, az Országos Közegészségügyi Tanács megalakítása, az 1876. évi közegészségügyi törvény kidolgozása, a modern orvos-egészségügyi közigazgatás formáinak megteremtése jelzi tevékenységük sokrétűségét. Hatásuk kezdetben az Orvosegyesületen keresztül érvényesült, így ennek a korszaknak az iratanyaga felbecsülhetetlen értékű az Orvosegyesület levéltárában.
Az Orvosegyesület 1867 utáni időszakában már bizonyos megosztottság jellemzi a hazai orvosi közéletet. A haladó tudományos és közegészségügyi elveket képviselő pesti orvosi iskolával – Flór Ferenc és Poór Imre vezette – szemben kialakul egy konzervatívabb orvosi felfogást képviselő, de politikai szempontból sokkal radikálisabb szemléletű csoport, amely már az 1860-as évek derekán az orvostársadalom alapvető kérdéseinek megvalósítását szorgalmazta. így az egészségügy államosítását, az orvosok nyugdíjkérdésének megoldását, a rendtartási ügyek állami rendezését követelték. Ezek ugyan nem befolyásolták az Orvosegyesület életét, hiszen az az alapításától kezdve elhárította magától az érdekvédelem ügyét; tisztán tudományos kérdések megvitatásával kívánt foglalkozni. Mégis, e két felfogás ellentéte érződött az Orvosegyesület tevékenységében is; tudományos előadásainak témái között gyakran szerepelt az orvosi etika kérdése. A kiegyezés után virágkorát élte az egyesület: taglétszáma annyira felduzzadt, hogy 1874-ben Bókay János elnök bizonyos megszorításokat volt kénytelen foganatosítani az előadások időtartamával és színvonalával kapcsolatban. A szaktudományi fejlődés következményeként az Orvosegyesületen belül ekkor alakultak ki az ún. szakosztályok, amelyek külön tisztikarral, ügyrenddel, jegyzőkönyv- és iratőrzési kötelezettséggel rendelkeztek. Minden év végén a szakosztályok jelentést készítettek tevékenységükről az igazgatói tanácsnak, iratanyagukat pedig átadták az irattárnak.
A korszakra jellemző, hogy az Orvosegyesület szoros kapcsolatot létesített az országos és vidéki (helyi) orvostársaságokkal. Ezekkel való kapcsolatának szinte egyedüli bizonyítéka az egyesületi irattár, hiszen az utóbbi iratanyaga többségükben megsemmisült. Az Orvosegyesület ekkor kapcsolódott be a nemzetközi orvosi közéletbe: képviselői rendszeresen megjelentek különböző kongresszusokon, így az ilyen vonatkozású levelezés a hazai orvostudomány külkapcsolatainak igen értékes dokumentuma.
Az érdekvédelmet az előzményekben már említettük, de külön kell szólnunk az Orvosegyesület és a Budapesti Orvosi Kör (1874) kapcsolatáról. Ez utóbbi a hazai orvosi érdekvédelem első szervezete volt, amely legfőbb feladatának az orvosi nyugdíjjog kivívását és az orvosi magángyakorlat védelmét tekintette. Alapítói igen helyes magatartást képviseltek az egészségügy államosítása, a közegészségügy egész területén alkalmazandó egységes normák megteremtése területén, és az orvosi magánpraxis kérdésében. Ez a kettősség jellemezte későbbi tevékenységét is, bár tudományos kérdésekkel, előadások megrendezésével is foglalkozott. Rendkívül érdekes az Orvosegyesület és az Orvosi Kör viszonya: az Orvosegyesület – amely elhárította magától az érdekvédelem kérdését – mindig otthont adott székházában az Orvosi Körnek, megengedte helyiségeinek szabad használatát, sőt, az utóbbi iratanyagát az egyesületi irattár őrizte meg az utókornak.
Ugyancsak az orvosi érdekvédelemmel kapcsolatos az Orvosegyesület és az Orvosszövetség viszonya. Már az 1870-es évektől (1874, 1877, 1879, 1889, 1891) sorra születtek az ún. orvoskamarai javaslatok, amelyeknek célja az orvostársadalom érdekképviselet az állammal szemben. Parlamenti megvitatásukra ugyan egyszer sem került sor, de ennek megvitatása a XIX. század utolsó évtizedeiben az orvosi közélet központi kérdését jelentette. Így az Orvosegyesületen belül külön bizottság alakult az érdekvédelemmel kapcsolatban, illetve a különböző kamarai javaslatok megvitatására. A bizottság létrejöttekor az Orvosegyesület igazgatótanácsa külön kiemelte, hogy továbbra sincs szándékukban érdekvédelmi tevékenységet kifejteni, de az orvostársadalom érdekeit szem előtt tartva, kötelességük ezek megvitatása. A különbizottság különböző körlevelek kibocsátásával felmérte az orvosok anyagi, társadalmi és tudományos helyzetét, ezért iratanyaga rendkívül fontos az orvostársadalom századfordulós szociológiai viszonyainak vizsgálata szempontjából.
A kamarai javaslatok – mint már említettük – nem kerültek parlamenti megvitatásra, így az 1890-es években felmerült annak gondolata, hogy Magyar Orvosi Társaság néven alakítsanak egy orvosi társaságot, amely koordinálja a tudományos és az érdekvédelmi kérdéseket, egységesen tesz javaslatokat az állami hatóságoknak, egységes álláspontot képvisel majd etikai kérdésekben is. E társaságnak tagja lenne minden magyar orvos és autonómiáját megtartva beléphetne minden magyar orvosi társaság. Az előkészítő bizottság 1897 februárjában megalakította a budapesti, októberben az Országos Orvosszövetséget, amely magába olvasztotta az addig területi alapon szervezett kisebb orvosi társaságokat. Az Orvosegyesület teljes autonómiáját megtartva működött tovább, sőt az Orvosszövetséggel való jó viszony folytán az utóbbi szervezet majd egy évtizedig az Orvosegyesület Szentkirályi utcai székházában fejtette ki tevékenységét. Az Országos Orvosszövetség megalakulását előkészítő, ún. Katona Ferenc-vezette bizottsági anyag figyelemre méltó a századforduló orvostársadalmi helyzetének, irányainak és szervezeteinek szempontjából.
Az első világháborút megelőző években, de elsősorban a két világháború közötti időszakban a magyar orvostársadalom új szakmai szervezeti formái: az országos szakorvosi társaságok kerültek előtérbe. Ebben az időszakban az Orvosegyesület nem vesztett jelentőségéből, továbbra is a főváros, illetve a legnagyobb orvosi létszámmal rendelkező terület általános orvosi társasága maradt, amely a legkiterjedtebb nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett. Tagjának lenni valóban rang és megtiszteltetés volt. Alapszabályzatát 1934-ben a szakosztályok nagyobb autonómiája irányában módosították: tisztikarukat teljesen önállóan választhatták, irattárukat önállóan kezelhették, tevékenységükről csupán beszámolási kötelezettségük volt az évi nagygyűlésen, önállóan dönthettek a szakosztályi tagfelvétel kérdésében, nem volt előfeltétel az egyesületi tagság.
A második világháború idején az Orvosegyesület 1944 októberéig működött. Budapest ostroma idején székháza súlyos károkat szenvedett. Értékes múzeumát, levéltárát és könyvritkaságait a Magyar Nemzeti Múzeum pincéjében helyezték el, itt vészelte át a legnehezebb heteket.
Az Orvosegyesület 1945 májusában kezdte el ismét tevékenységét: megválasztotta ideiglenes tisztikarát. A következő évben vezetőséget, elnökséget választottak, megkezdték előadásaik sorozatát, de hasonlóan a többi tudományos orvosi társasághoz 1947-ben őket is feloszlatták. A felszámoló bizottság vagyoni vonatkozásban még 1948-ban is tevékenykedett. Az Orvosegyesület székházát az Országos Orvosi Dokumentációs Központ kapta meg, amely – helyhiányra hivatkozva – az egyesület közel 40 ezer kötetes könyvtárát az egyetem orvosi karának kívánta átadni. A közben egyetemmé átszervezett orvosi kar csak igen korlátozott mértékben vett át könyveket e gyűjteményből, zömét az akkor megalakult Országos Orvostörténeti Könyvtárnak engedték át. A könyvanyaggal együtt került át – fokozatosan – az egykori Orvosegyesület értékes irattára, orvostörténeti gyűjteményei, amely alapját képezte a hazai orvos- és gyógyszerészettörténet szakterületét felölelő Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár szakgyűjteményeinek. Szaklevéltári jogállásunkat 1972-ben kaptuk meg. Feladatunk a nem érdekvédelmi orvos- és gyógyszerészettörténeti levéltári anyag gyűjtése, feldolgozása és a kutatás biztosítása, elősegítése. A Szaklevéltár értékes törzsanyagát képezi az Orvosegyesület levéltára.
A Budapesti Királyi Orvosegyesület Levéltárának története
Az Orvosegyesület 1837. október 14-én kelt alapszabályzata (1842-ben hagyták jóvá) kimondta, hogy az egyesület minden üléséről jegyzőkönyvet kell felvenni, melyet az utókornak meg kell őrizni. Ezeket a mindenkori elnök és a jegyző hitelesíti; a lényeges levelezés és az Igazgató Tanács irataival együtt a jegyző rendezi és őrzi. Az 1837–1848 közötti időszak összes jegyzőkönyvét „Az ülések jegyzőkönyvei” címet viselő kötetekbe másolták. Megőrizték az eredeti jegyzőkönyveket is, valamint az e kötetekbe bemásolt levelezést is. Ezekkel együtt tárolták a teljes levelezést, taglistákat és a kiadott körlevelek másolatait. A levéltárat (irattárat) 1837. október 14-től az egyik alapító – Mokissinyi Mihály – pesti, Alsó-Dunasor 50. sz. alatt levő, ún. Staffenberger-házában őrizték, majd 1845-től különböző bérelt helyiségekben, amelyek éppen az Orvosegyesület otthonát képezték. 1866-tól – a megnövekedett taglétszámra való tekintettel – a Magyar Tudományos Akadémia biztosított két nagyobb helyiséget az Orvosegyesület hivatali szervezetének; előadóteremül az Akadémia különböző termeit használhatták. A rendelkezésükre bocsátott két helyiség kisebbik szobájában tárolták a könyvtárral együtt a már 71 iratcsomót képező levéltárat is. Az anyagot – a jegyző felügyelete mellett – az Orvosegyesület fizetett tisztviselője kezelte. Ez az állapot 1891 decemberéig állt fenn, amikorra elkészült – igaz csak egy év múlva avatták fel hivatalosan – az Orvosegyesület reprezentatív székháza a mai Szentkirályi utca 21. sz. alatt. (Az épületet 48 ezer forintért vásárolta meg az Orvosegyesület a Fischl L. és G. Részvénytársaságtól, és az egyesületi céloknak és feladatoknak megfelelően átalakították.) Az épületnek abban a földszinti helyiségében helyezték el az Orvosegyesület mintegy 10 iratfolyóméternyi anyagát, amelyben a Budapesti Orvosi Kör húsz esztendőt felölelő irattára volt elhelyezve. Az iratanyagot 1932 novemberében, a hivatali apparátus átszervezésekor, a második emelet egyik szobájába vitték, majd 1947-ben – az egyesület felszámolása után – az épület pincéjében helyezték el, ahol a meglehetősen rossz viszonyok között jelentős károkat szenvedett. Ennek tudható be, hogy számos értékes orvos- és tudománytörténeti dokumentum elpusztult vagy elveszett, így a Semmelweis Ignácra vonatkozó egyesületi iratok is. A jelentős károkat szenvedett iratanyag az 1950-es évek derekán az Országos Orvostörténeti Könyvtár egyik raktárába került, ahol szakszerű feldolgozása és rendezése nem kezdődhetett el, mivel az iratanyag sorsa bizonytalan volt. A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és az Országos Orvostörténeti Könyvtár egyesítése (1968) után az új intézmény 1972-ben szaklevéltári jogállást nyert, és megfelelő szakmai kereteket tudott biztosítani a tulajdonában levő értékes orvostörténeti levéltári anyag feldolgozásához. A közel 30 ifm. terjedelmű orvosegyesületi iratanyag rendezése ekkor kezdődhetett meg.
Az iratanyag rendezésénél – mivel a segédletek többsége elpusztult – elsősorban az Orvosegyesület különböző alapszabályzatait vettük figyelembe, amelyek rendelkeztek az iratkezelésről is. Az Orvosegyesület működése alatt egy alkalommal sem adott ki iratkezelési utasítást, csak a már említett alapszabályzatok adtak útmutatót e vonatkozásban. Az 1837-ben megfogalmazott első alapszabályzat pontosan meghatározta a titoknok (titkár) és a jegyző feladatkörét: „A titoknok gondoskodik a tudományos anyag beszerzéséről, 2. szerkeszti és aláírja az egyesület minden okmányát, 3. kiadja az ülések meghívóit, 4. kezeli az ülések jegyzőkönyveit és irattárát, ő. szerkeszti a közgyűlések jegyzőkönyveit, 6. elintézi a hivatalos levelezést” A jegyző feladatköre volt a titoknok tevékenységének írásbeli támogatása, és az iratanyag kezelése.
Az 1880-ban módosított alapszabályzat a főtitkár helyettesítésével megbízott egyik titkár hatáskörébe utalta az Igazgató Tanács jegyzőkönyveinek szerkesztését és kezelését, míg a jegyző feladata lett a tudományos ülések jegyzőkönyveinek elkészítése, a szakosztályok különböző üléseiről készített feljegyzések és jegyzőkönyvek gyűjtése, a különböző típusú iratokból sorozatok elkészítése és az irattárban történő elhelyezése. Az irattárat hivatalosan az egyesület függetlenített és fizetett adminisztrátora kezelte, aki vezette az iktatókönyveket és a különböző segédleteket is. A már említett 1880. évi alapszabályzat bővítette az egyesület pénztárosának feladatkörét és növelte adminisztrációs munkáját is. Ennek szükségességét az indokolta, hogy az Orvosegyesület kilenc alapítvány (Mészáros Károly – 1872, Budapesti Józsefvárosi Orvostársaság – 1875, Szenger Ede – 1872, Friedrich V. – 1880, Widner Ignác – 1881, Tauszk Ferenc, Schuster János és Ivanchich Lajos – 1861) felett rendelkezett, kezelte a tagdíjakból beérkezett összegeket, valamint intézte az egyesületi vagyon kihelyezésével kapcsolatos feladatokat. A pénztáros feladatkörébe tartozott a kézipénztár kezelése és a Pénzintézeti Központ körébe utalt pénzintézetekkel való kapcsolat tartása. A bonyolult pénzügyi adminisztráció jelentős iratanyagot képezett, amit már akkor is rendszeresen selejteztek. A tagsági nyilvántartások és a pénzügyi elszámolások különböző sorozatai hiánytalanul, bekötve megmaradtak, és ma értékes részét képezik e levéltárnak.
Az egyesületi alapszabályzat pontosan meghatározta az ellenőr, a pénztárvizsgáló- és könyvvizsgáló-bizottság feladatkörét, és megválasztásának körülményeit. Már az 1837. évi alapszabályzat is rendelkezett arról, hogy bizonyos esetekben, egyes kérdések megvizsgálására az Orvosegyesület saját kebeléből különbizottságot rendelhet ki, amely tevékenységének teljes idejéről jegyzőkönyveket vezet, végül pedig összefoglaló jelentést készít. Az Orvosegyesület iratanyagán belül rendkívül gazdag anyagot képeznek az ún. bizottsági sorozatok. Ezek közül kiemelkedik az 1850-es években született terjedelmes iratanyag, amelyet az Orvosegyesület a budai Helytartóság véleményező szerveként készített. Hasonlóan a különböző kamarai és szövetségi javaslatokat megvizsgáló testületek irataihoz, a magyar orvostörténelem szempontjából kiemelkedő jelentőségű az 1876. évi közegészségügyi törvény előkészítésével, később bírálatával foglalkozó Közegészségügyi Vizsgáló Bizottság (1874–1878) meglehetősen terjedelmes anyaga.
Végezetül szólnunk kell az Orvosegyesület iratanyagához került, nem az iratképző által „előkészített” iratanyagról. Az Orvosegyesületben – elsősorban az egyesületi történeti gyűjteményt kezdeményező 1896. évi javaslat elfogadása után – gyakorlattá vált, hogy a jeles tagtársak és tisztségviselők iratanyagát haláluk után elkérték a családtól. Számos példa utal arra, hogy ebben a kérdésben az Orvosegyesület kezdeményezőként lépett fel, így számos jeles hazai orvostudós személyi anyaga gazdagítja az iratanyagot. Itt kell említenünk Balassa János, Markusovszky Lajos, Lumniczer Sándor és a többiek irathagyatékát, hogy csak a pesti orvosi iskola legkiemelkedőbb egyéniségeit említsük.?
