Tudományos cikkei

Antall József – Kapronczay Károly

Tartalomjegyzék

A Budapesti Királyi Orvosegyesület története

Az 1837. október 14-én megalakult Orvosegyesület alapító okiratában a társulás célját ,,…a tudomány és a kartársiasság ápolása, önmagunk továbbképzéséiben” jelölte meg. A tudományos társaságban a pesti és a budai, az egyetemhez nem tartozó gyakorló orvosokat kívánta tömöríteni. Ilyen társaságalapítási törekvéssel a XVIII. század végétől találkozunk a hazai orvosi közéletben, de ezek az elképzelések különböző okok miatt nem valósultak meg. Az alapítás évében Pesten és Budán közel 120, az egyetemtől független orvos működött, akik jóformán alig tartottak kapcsolatot egymással. Az egyetemi és a városi orvosok között éles harc dúlt a magánpraxis biztosításáért, illetve az egyetem külső orvosi karába történő felvételért. Igaz, a többséget a magas felvételi összeg (110 arany) eleve távol tartotta az orvosi kartól, viszont a felvettektől 1834-ben elvették a dékánválasztásba való beleszólás jogát. Ez csak feszítette az orvosi kar tanári kara és a kar külső tagjai közötti viszonyt. Megoldatlan volt a továbbképzés kérdése is, ami elsősorban a gyakorló orvosokat érintette. (Itt jegyezzük meg, hogy hasonló körülmények miatt alapították meg 1837-ben a bécsi orvosegyesületet is.)

Az alapító 16 orvoshoz 1837 végére még 40 orvos csatlakozott, de közel öt évig minden engedély nélkül fejtették ki tevékenységüket. Az 1837. október végén a Helytartótanácshoz felterjesztett alapszabályzatukat az uralkodó csak 1842-ben írta alá. Az Orvosegyesület 1837-ben csatlakozásra szólította fel az összes egyetemi és nem egyetemi orvost, bár az előbbiek az alapszabályzat hivatalos elfogadásáig alig látogatták a társaság előadásait. Az 1837-ben megfogalmazott és 1842-ben elfogadott alapszabályzat szerint az Orvosegyesület tagja lehetett bárki, aki orvosi oklevéllel rendelkezett. Az előadások nyelvének a latint és a magyart jelölték meg: 1845-ben a latin helyett a németet vezették be, és ezen 1848 tavaszán sem változtattak.

Az Orvosegyesület életében az 1848-ig terjedő időszak igen fontos fejezet. Ekkor körvonalazódtak az Orvosegyesület belső és külső életének feltételei: végleg kialakult a tisztségviselők feladatköre, kialakult az Igazgató Tanács (1844), meghatározták a rendes és a levelező tagság feltételeit, a tagsági ajánlási rendszert, a tagdíjakból nyert összeg felhasználásának módját (könyvtárfejlesztés, beszerzés stb.) és kialakították a tudományos ülések rendjét (üléselnök, jegyzőkönyv vezetésének kötelező jellege, az előadások bejelentésének, megtartásának módja, amelynek a továbbképzést és a legújabb eredmények ismertetését kellett szolgálni). Az Orvosegyesület ezekben az években építette ki kapcsolatát több külhoni hasonló orvosi társasággal, így a bécsi Orvosegyesülettel, a prágai Német Orvosi Társasággal, a Cseh Orvosi Társasággal, a boroszlói, a krakkói, a lembergi és a berlini orvosi körökkel. 1844-ben választották meg az első külföldi levelező tagot. Ez a külkapcsolatok építésének alapját képezte, és a külföldi tagok névsora valóban a kor legkiemelkedőbb orvostudósainak együttesét képezte.

A szabadságharc alatt az Orvosegyesület pezsgő tudományos élete visszaesett, a bukás után pedig működését betiltották. 1850. január 22-én Wagner János elnök és ifj. Bene Ferenc alelnök Szentiványi Vince kerületi császári főbiztostól kérte működésük engedélyezését, mit azzal a feltétellel kaptak meg, hogy csak tudományos üléseket rendezhetnek – hatósági ellenőr jelenlétében – német nyelven. Ekkor ruházták az Orvosegyesületre (a budai helytartóság részére) az orvosi ügyekben való szakvéleményezés kötelezettségét. Ez az állapot a kiegyezésig érintetlen maradt.

A következő tizenöt esztendő (1850–1865) igen lényeges korszak az Orvosegyesület és a hazai egészségügy szempontjából. Ekkor körvonalazódtak azok az elképzelések és szakmai törekvések, amelyek a hazai orvostudományt európai színvonalra emelték. Balassa János, Markusovszky Lajos, Hirschler Ignác, Lumniczer Sándor, később Korányi Frigyes itt talált fórumot az orvosképzés, a közegészségügy és a medicina egész területét átformálni célzó terveik kifejtésére. Balassa János körét később a hazai orvostörténetírás a pesti orvosi iskola néven emlegeti, amelynek igazi szerepe a kiegyezés után bontakozott ki. Az orvosképzés reformja, az Országos Közegészségügyi Tanács megalakítása, az 1876. évi közegészségügyi törvény kidolgozása, a modern orvos-egészségügyi közigazgatás formáinak megteremtése jelzi tevékenységük sokrétűségét. Hatásuk kezdetben az Orvosegyesületen keresztül érvényesült, így ennek a korszaknak az iratanyaga felbecsülhetetlen értékű az Orvosegyesület levéltárában.

Az Orvosegyesület 1867 utáni időszakában már bizonyos megosztottság jellemzi a hazai orvosi közéletet. A haladó tudományos és közegészségügyi elveket képviselő pesti orvosi iskolával – Flór Ferenc és Poór Imre vezette – szemben kialakul egy konzervatívabb orvosi felfogást képviselő, de politikai szempontból sokkal radikálisabb szemléletű csoport, amely már az 1860-as évek derekán az orvostársadalom alapvető kérdéseinek megvalósítását szorgalmazta. így az egészségügy államosítását, az orvosok nyugdíjkérdésének megoldását, a rendtartási ügyek állami rendezését követelték. Ezek ugyan nem befolyásolták az Orvosegyesület életét, hiszen az az alapításától kezdve elhárította magától az érdekvédelem ügyét; tisztán tudományos kérdések megvitatásával kívánt foglalkozni. Mégis, e két felfogás ellentéte érződött az Orvosegyesület tevékenységében is; tudományos előadásainak témái között gyakran szerepelt az orvosi etika kérdése. A kiegyezés után virágkorát élte az egyesület: taglétszáma annyira felduzzadt, hogy 1874-ben Bókay János elnök bizonyos megszorításokat volt kénytelen foganatosítani az előadások időtartamával és színvonalával kapcsolatban. A szaktudományi fejlődés következményeként az Orvosegyesületen belül ekkor alakultak ki az ún. szakosztályok, amelyek külön tisztikarral, ügyrenddel, jegyzőkönyv- és iratőrzési kötelezettséggel rendelkeztek. Minden év végén a szakosztályok jelentést készítettek tevékenységükről az igazgatói tanácsnak, iratanyagukat pedig átadták az irattárnak.

A korszakra jellemző, hogy az Orvosegyesület szoros kapcsolatot létesített az országos és vidéki (helyi) orvostársaságokkal. Ezekkel való kapcsolatának szinte egyedüli bizonyítéka az egyesületi irattár, hiszen az utóbbi iratanyaga többségükben megsemmisült. Az Orvosegyesület ekkor kapcsolódott be a nemzetközi orvosi közéletbe: képviselői rendszeresen megjelentek különböző kongresszusokon, így az ilyen vonatkozású levelezés a hazai orvostudomány külkapcsolatainak igen értékes dokumentuma.

Az érdekvédelmet az előzményekben már említettük, de külön kell szólnunk az Orvosegyesület és a Budapesti Orvosi Kör (1874) kapcsolatáról. Ez utóbbi a hazai orvosi érdekvédelem első szervezete volt, amely legfőbb feladatának az orvosi nyugdíjjog kivívását és az orvosi magángyakorlat védelmét tekintette. Alapítói igen helyes magatartást képviseltek az egészségügy államosítása, a közegészségügy egész területén alkalmazandó egységes normák megteremtése területén, és az orvosi magánpraxis kérdésében. Ez a kettősség jellemezte későbbi tevékenységét is, bár tudományos kérdésekkel, előadások megrendezésével is foglalkozott. Rendkívül érdekes az Orvosegyesület és az Orvosi Kör viszonya: az Orvosegyesület – amely elhárította magától az érdekvédelem kérdését – mindig otthont adott székházában az Orvosi Körnek, megengedte helyiségeinek szabad használatát, sőt, az utóbbi iratanyagát az egyesületi irattár őrizte meg az utókornak.

Ugyancsak az orvosi érdekvédelemmel kapcsolatos az Orvosegyesület és az Orvosszövetség viszonya. Már az 1870-es évektől (1874, 1877, 1879, 1889, 1891) sorra születtek az ún. orvoskamarai javaslatok, amelyeknek célja az orvostársadalom érdekképviselet az állammal szemben. Parlamenti megvitatásukra ugyan egyszer sem került sor, de ennek megvitatása a XIX. század utolsó évtizedeiben az orvosi közélet központi kérdését jelentette. Így az Orvosegyesületen belül külön bizottság alakult az érdekvédelemmel kapcsolatban, illetve a különböző kamarai javaslatok megvitatására. A bizottság létrejöttekor az Orvosegyesület igazgatótanácsa külön kiemelte, hogy továbbra sincs szándékukban érdekvédelmi tevékenységet kifejteni, de az orvostársadalom érdekeit szem előtt tartva, kötelességük ezek megvitatása. A különbizottság különböző körlevelek kibocsátásával felmérte az orvosok anyagi, társadalmi és tudományos helyzetét, ezért iratanyaga rendkívül fontos az orvostársadalom századfordulós szociológiai viszonyainak vizsgálata szempontjából.

A kamarai javaslatok – mint már említettük – nem kerültek parlamenti megvitatásra, így az 1890-es években felmerült annak gondolata, hogy Magyar Orvosi Társaság néven alakítsanak egy orvosi társaságot, amely koordinálja a tudományos és az érdekvédelmi kérdéseket, egységesen tesz javaslatokat az állami hatóságoknak, egységes álláspontot képvisel majd etikai kérdésekben is. E társaságnak tagja lenne minden magyar orvos és autonómiáját megtartva beléphetne minden magyar orvosi társaság. Az előkészítő bizottság 1897 februárjában megalakította a budapesti, októberben az Országos Orvosszövetséget, amely magába olvasztotta az addig területi alapon szervezett kisebb orvosi társaságokat. Az Orvosegyesület teljes autonómiáját megtartva működött tovább, sőt az Orvosszövetséggel való jó viszony folytán az utóbbi szervezet majd egy évtizedig az Orvosegyesület Szentkirályi utcai székházában fejtette ki tevékenységét. Az Országos Orvosszövetség megalakulását előkészítő, ún. Katona Ferenc-vezette bizottsági anyag figyelemre méltó a századforduló orvostársadalmi helyzetének, irányainak és szervezeteinek szempontjából.

Az első világháborút megelőző években, de elsősorban a két világháború közötti időszakban a magyar orvostársadalom új szakmai szervezeti formái: az országos szakorvosi társaságok kerültek előtérbe. Ebben az időszakban az Orvosegyesület nem vesztett jelentőségéből, továbbra is a főváros, illetve a legnagyobb orvosi létszámmal rendelkező terület általános orvosi társasága maradt, amely a legkiterjedtebb nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett. Tagjának lenni valóban rang és megtiszteltetés volt. Alapszabályzatát 1934-ben a szakosztályok nagyobb autonómiája irányában módosították: tisztikarukat teljesen önállóan választhatták, irattárukat önállóan kezelhették, tevékenységükről csupán beszámolási kötelezettségük volt az évi nagygyűlésen, önállóan dönthettek a szakosztályi tagfelvétel kérdésében, nem volt előfeltétel az egyesületi tagság.

A második világháború idején az Orvosegyesület 1944 októberéig működött. Budapest ostroma idején székháza súlyos károkat szenvedett. Értékes múzeumát, levéltárát és könyvritkaságait a Magyar Nemzeti Múzeum pincéjében helyezték el, itt vészelte át a legnehezebb heteket.

Az Orvosegyesület 1945 májusában kezdte el ismét tevékenységét: megválasztotta ideiglenes tisztikarát. A következő évben vezetőséget, elnökséget választottak, megkezdték előadásaik sorozatát, de hasonlóan a többi tudományos orvosi társasághoz 1947-ben őket is feloszlatták. A felszámoló bizottság vagyoni vonatkozásban még 1948-ban is tevékenykedett. Az Orvosegyesület székházát az Országos Orvosi Dokumentációs Központ kapta meg, amely – helyhiányra hivatkozva – az egyesület közel 40 ezer kötetes könyvtárát az egyetem orvosi karának kívánta átadni. A közben egyetemmé átszervezett orvosi kar csak igen korlátozott mértékben vett át könyveket e gyűjteményből, zömét az akkor megalakult Országos Orvostörténeti Könyvtárnak engedték át. A könyvanyaggal együtt került át – fokozatosan – az egykori Orvosegyesület értékes irattára, orvostörténeti gyűjteményei, amely alapját képezte a hazai orvos- és gyógyszerészettörténet szakterületét felölelő Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár szakgyűjteményeinek. Szaklevéltári jogállásunkat 1972-ben kaptuk meg. Feladatunk a nem érdekvédelmi orvos- és gyógyszerészettörténeti levéltári anyag gyűjtése, feldolgozása és a kutatás biztosítása, elősegítése. A Szaklevéltár értékes törzsanyagát képezi az Orvosegyesület levéltára.