Tudományos cikkei

Antall József

Deák Ferenc és Eötvös József mögött több évtizedes ismeretség, politikai együttműködés tapasztalata állt, amikor az országgyűlés feloszlatása (1861) után megkezdődött a neoabszolutizmus második felvonása, a Schmerling-éra. Az egyszer már meglazított abroncsokat nem lehetett azonban ugyanolyan szorosra húzni, a folytonosság ellenére ez már nem volt azonos a Bach-korszakkal. Eötvös jegyzi meg naplójában, hogy a monarchia legveszélyesebb pillanata, amikor enged félelemre alapított hatalmából és „a népek szeretetére akar támaszkodni”. Lesújtotta Eötvöst a megegyezési politika kudarca. Deákhoz fűződő, még alig helyreállt politikai barátsága nehezen állta ki a várakozás próbáját.

Fő törekvésük, céljuk azonossága ellenére lényeges eltérések mutatkoztak az ajánlott módszerekben, a kiegyezési politika taktikai elveiben közöttük. Eötvös 1860 óta a német és olasz egységmozgalmaktól várta a bécsi politika megváltozását, a kiegyezés feltételeinek megszületését. Leszögezte képviselőházi beszédében (1861) is, hogy „ügyünk feltétele Olaszország egységének; egyik feltétele a német egységnek”. Úgy vélte, hogy a német egység bármely alternatívája valósul meg, elősegíti helyzetünk megoldását. Eötvös és Trefort Ágoston azonban hiába sarkallta Deákot – már 1863 óta – a cselekvésre, óva a politikai kezdeményezésnek a konzervatívokra hagyó passzivitásától. Falk idézi Deák szavait: „Majd a konzervatívokat is lehordják, ha az adás vagy ígérés ideje és szüksége nincs jelen; ha pedig jelen van, akkor felkeresnek bennünket is.” E téren alighanem Deáknak volt igaza.

Eötvös és Trefort elhatározta különálló politikai álláspontjuk érvényesítése érdekében egy hetilap indítását. Tisztában voltak a modern kor leghatásosabb véleményformáló eszközének, a sajtónak a jelentőségével. Nem véletlenül tekintette Eötvös „a politikai szabadsággal bíró állam” legfőbb ismérvének a „szabad sajtó”-t, aminek hangot adott a XIX. század uralkodó eszméiről írt állambölcseleti munkájában is. Bihari mutat rá, hogy milyen lényeges szerepet kapott Eötvös koncepciójában a szabad sajtó felelőssége a „közerkölcsiség érdekében”. A centralista csoport már a reformkorban is fontos szerepet kapott a magyar sajtó történetében, amikor Kossuth kényszerű távozása után átvették a Pesti Hírlapot. De ott találjuk Eötvöst 1858-tól a Pesti Napló főrészvényesei között is.

Éppen azért, mert a Pesti Napló irányvonalát és szerepét nagy egészében Eötvösék hasznosnak tartották, önálló hangjuk érvényesítésére nem napilapot, hanem hetilapot kívántak indítani. Eötvös a belpolitikai, Trefort a gazdaságpolitikai kérdésekről kívánt írni, míg Falk Miksának a bécsi közhangulatról kellett tudósítania. A szerkesztést viszont Keleti Károlyra akarták bízni, „miután az akkori sajtóviszonyok mellett – ahogy Falk emlékezik vissza – egy időszaki lapnak szerkesztése és kiadása mindenféle vexácziókkal járt, melyet Eötvös magára venni nem akart.” A lapengedélyért mint kiadó Trefort folyamodott 1864 tavaszán. Falknak írott levelében beszámol bécsi tárgyalásairól, ahol várakozást javasoltak „míg a magyar udvari kanczellária kebelében a belső állapotok némileg tisztulnak.”

Érdemes végigkísérnünk az engedélyezés folyamatát az Országos Levéltárban őrzött iratok alapján, – politikai szempontból sem tanulság nélküli. Az udvari kancellár leiratában (262. eln. sz., Bécs, 1864. május 3.) közölte a Helytartótanács elnökével, hogy Trefort Ágoston (Keleti Károly szerkesztése mellett) Politikai és Nemzetgazdasági Lap című „folyóirat kiadására kért engedély a jelen idő viszonyai folytán megtagadtassék”. Trefort – Falknak írott levele szerint – Pálffy Móric helytartó intrikájára gondolt. Nem sokkal később újra folyamodott, azonban ismét elutasította Zichy Herman kancellár a Péchy Ferencnek, a Helytartótanács elnökhelyettesének küldött leiratában (Bécs, 1864. augusztus 5.), mivel a tervezett lapban a közgazdaságtan és a politika „egyveleges tárgyalása czéloztatik. Ez alakban megtagadni kénytelenítetem.” A hírhedt kormánytanácsos, Worafka boldogan értesítette Trefortot, hogy kérését ismét „megtagadandónak találta.”

Trefortot elkeserítette a kudarc. Annál is inkább, mert a Pesti Naplót passzívnak érezte ezekben a hónapokban, amely „semmihez sem szól”. Eötvös megelégelte a kudarcot és harmadszor személyesen folyamodott az engedélyért. „Naponként inkább érzem – írja Falknak (1865. február 2.) – egy lapnak szükségét, mely csak tőlem függjön s ezért újra visszatérve előbbi szándékunkhoz, a jövő hét kezdetén újra folyamodványt adok be egy hetilapért a rendőrségnél… Meglátjuk, lesz-e bátorságuk azt újra megtagadni. Mihelyt a recursus beadatott, tudósítani fogom Önt, s igen fogom szeretni, ha azt a bécsi lapokban tudatja. Legalább, ha újra megtagadják, tudni fogja mindenki, ki oka, hogy politikai kérdéseink pártunk által nem discutiáltatnak. – Én részemről nem gondolom, hogy az engedély most megtagadtassék, hanem hiszem, hogy a lap kiadása ez oldalról lehetségessé válik.”

Az engedély megszerzése most sem bizonyult könnyűnek. Eötvös kérvényében (1865. február 18.) már a Politikai Hetilap-ról beszél, amely „politikai tartalmán kívül… társadalmunk irodalmi és művészeti főmozzanatai, gazdasági, ipar- és kereskedelmi érdekeink folytonos szemmeltartását tűzi ki czéljául.” Beadványához csatolja Keleti Károly nyilatkozatát a szerkesztői felelősség vállalásáról, valamint a lap programját:

„A ’Politikai Hetilap’ 1865. ápril 3-tól kezdve, hetenként egyszer, két íven jelenik meg. Előfizetési ára egész évre 8 Frt.

Tartalma és főrovatai

  • Politikai, társadalmi és nemzetgazdasági vezérczikkek.
  • Belföldi, birodalmi és külföldi politikai tudósítások.
  • Egyesületi mozgalmak, különösen a vasúti munkálatokra, folyók szabályozására és hasonlókra vonatkozó tudósítások.
  • A mezei gazdaság, műipar és kereskedés körébe tartozó közlemények.
  • Irodalmi és művészeti szemle és irodalmi művek ismertetése.
  • Fővárosi újdonságok.
  • Kereskedelmi börzei és vidéki tudósítások.
  • Hirdetések.”

Eötvös folyamodványa politikai szempontból érdekes vitát eredményezett Zichy kancellár és Pálffy Móric helytartó, Haynau egykori szárnysegédje között. A sajtórendészeti ellenőrzés Pesten és Budán szigorúbb volt mint Bécsben. Nem véletlen, hogy a „magasabb szempontokat” figyelembe vevő kormányférfiak Bécsben hajlékonyabbnak bizonyultak mint a Budán székelő Pálffy, nem is szólva a korlátolt Worafkáról.

Zichy felhatalmazta Pálffyt az engedély megadására, „amennyiben Keleti Károly személyisége kifogás alá nem esik.” Pálffy a leghatározottabban ellenezte az engedély megadását, sőt a sajtópolitikai engedélyek szigorúbbá tételét követelte. Újabb vizsgálatot rendelt el, majd felterjesztette a magyar udvari kancellárhoz a budapesti cs. k. rendőrigazgatóságnak, „mint első folyamodású sajtóhatóságnak” jelentését. Közölte, hogy az engedély megadását ellenző rendészeti észrevételek véleményével „tökéletesen egyeznek”. Különösen azért, mivel „újabb politikai lapnak engedélyezése által” a sajtórendőri felügyelet igen nehézzé válna. Javasolja „azon elvet felállítani, hogy a közjogi kérdés elintézéséig újabb politikai lap megindítására engedély ne adassék.” Ez alól „alig képezhetne kivételt b. Eötvös Józsefnek személyisége is”.

Halász Imre említi, hogy összeütközésük eredményeként 1865 márciusában Zichy és Pálffy egyaránt benyújtotta lemondását, amelyet azonban Ferenc József nem fogadott el. Így Zichy újabb leiratában (március 30.) határozott utasítást adott a Politikai Hetilap engedélyezésére: „Miután báró Eötvös József, valamint az általa felelős szerkesztőül ajánlott Kelety [Keleti] Károly a Magyarországon érvényben levő sajtórendtartásban a kiadói, illetőleg a szerkesztői képesség tekintetében megszabott törvényszerű kívánalmaknak megfelelnek.” Visszautasítja Pálffy javaslatát általában is az engedélyek megszigorítására, miután a kormányt is gátolná a sajtó felhasználásában. Befejezésül azonban nagyrabecsülését fejezi ki „az ellenzéki elemek hathatós korlátozására” irányuló törekvéseiért. De bízik abban, hogy a Politikai Hetilap, „ha nem kormányirányú is, de valószínűleg mérsékelt s higgadt tartalmú leend.” A Helytartótanács 1865. április 1-én kelt fogalmazványa szerint utasították a Rendőrigazgatóságot az engedély megadására. Kecskeméthy Aurél is megemlíti naplójában, hogy Pálffy „kedvencz foglalkozásától, a lapokba avatkozástól, teljesen eltiltatott.” A politikai helyzet változása, a kibontakozó porosz-osztrák ellentétek egyre közelebb hozták a „mérsékelt s higgadt” államférfiakkal való tárgyalás idejét, ahogy ezt Deák Ferenc várta.

Eötvös nagy lelkesedéssel és szorgalommal fogott a Politikai Hetilap előkészítéséhez. Éppen befejezte a nemzetiségi kérdésről írott tanulmányát, amikor naplója tanúsága szerint megkezdte szerkesztői-kiadói tevékenységét: „A lap engedély meg van. Redactiom rendezve. Körülbelül rendezve tervem is, melyet az első 3 holnapban követni fogok, a többi isten kezében van. Hazánk oly rendkívüli helyzetben áll, hogy itt csak rendkívüli eszközök segíthetnek s ilyen talán az, hogy valaki, ki egész életén át politikával foglalatoskodott, egész meggyőződését leplezetlenül adja elé.” Néhány nappal később (április 8.) Trefort csabacsűdi birtokán tematikai vázlatot készített az első nyolc szám vezércikkeihez:

  1. Magyarország beolvasztása sohasem sikerült a német császároknak, majd Ausztriának, hogyan sikerülhetne most. „S ha a gyűlölet öröklött, öröklött azon meggyőződés is, hogy a két nemzet nem nélkülözheti egymást.”
  2. Ausztria „hatalmi állása nem nyer semmit, ha Magyarország önállása megszűnik.” Hatalmi állásának alapja: viszonya Németországhoz.
  3. Ausztria gazdasági jóléte érdekében szükséges a vámközösség, Magyarország felemelkedése, a közös terhek viselése, az olcsó birodalmi kormányzás, ehhez nincs szükség Magyarország és Ausztria állami egységére.
  4. Mindkét államban biztosítani kell a politikai és önkormányzati szabadságot.
  5. Az abszolutizmusra nincs szüksége a birodalomnak, alkalmazkodni kell a megváltozott helyzethez.
  6. Az 1848. évi törvények célja, hogy Magyarország és Ausztria között 1526 óta fennálló viszony „az újabb kor politikai igények szerént formuláztassék”, ami nem zárja ki a módosítások lehetőségét.
  7. A két állam jó viszonya csak Magyarország önállóságán alapulhat az 1848. évi törvények alapján, de ezek még nem biztosítják befolyását a közös ügyekben.
  8. Ezért „egy új sanctio pragmaticára van szükségünk”.

A lap megjelenését Eötvös július 1-re tervezte. A tervezések és előkészületek alatt azonban megváltozott a kül- és belpolitikai helyzet. A Schmerling-éra vége felé járt. 1864 végén közeledett egymáshoz ismét Deák és Eötvös, aki naplójában örömmel nyugtázta: „minden fontos pontokban egyetértünk.” Viszonyuk 1865 tavaszán azonban ismét meglazult. Deák döntő lépése – a „húsvéti cikk” megírása – előtt nem volt közvetlen érintkezésben Eötvössel. Ugyanakkor, ha összevetjük Eötvös birodalmi érdekegységet mindig hangsúlyozó programját Deák kompromisszumával, kétségtelennek tűnik a kettő összecsengése.

Eötvös azonnal felkereste Deákot, de előbb csak Kemény Zsigmonddal tudott érintkezésbe lépni. Egyetértett a „húsvéti cikkel”, mégis a külön lap alapítását és megjelentetését fontosnak tartotta. Annál inkább, mert Eötvös kevésbé volt megértő a konzervatívokkal szemben, helytelenítette az együttműködés taktikáját. Így kifogásolta Deák eljárását, hogy Apponyi György bécsi lapjában, a Debatte-ban közölte programját. Nehezen viselte háttérbe szorítottságát, világosan látta, hogy Andrássy Gyula kerül egyre inkább előtérbe a gyakorlati tárgyalások során, aki pedig „a politikát hírlapokból, s nem a történelemből tanulta”.

A Politikai Hetilap első száma 1865. július 3-án jelent meg, „nyomtatott Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál.” Boldogan jegyezte fel naplójában Eötvös: „nagy dolgok történtek… mert lapom megindult.” A szerkesztőség az Aldunasor 20. szám alatt, a kiadóhivatal pedig a Barátok tere 7. szám alatt működött. A lap szerkezetét, rovatait már az engedélyhez benyújtott kérelmében felvázolta Eötvös, ezen alig változtatott. Részben 1841-ben Treforttal tervezett lapjuk (Pesti Havi Irat), részben az ugyancsak Emichnél nyomtatott Pesti Napló volt a minta. Az első oldalon lévő vezércikk után hozták Falk bécsi leveleit, majd „vonal alatt” a „Tárcza” következett, amelynek fogalma igen tág, általában rövid, szellemes és egyéni hangú írásművek. Egyéb cikkek, gyakran valóságos tanulmányok elhelyezése kevésbé rendszeres, hasonlóan a hírek, tudósítások, kommentárok helye sem állandó.

Eötvös Falknak írott levelében (április 21.) már előre meghatározta a kívánságait. Így bécsi leveleit már pénteken vagy szombat reggel kézbe kívánta venni. Falk tiszteletdíja havi négy cikkért 50 Ft volt. Beksics Gusztáv mutatott rá arra, hogy a sajtó funkcionális megosztása 1848 előtt még vita tárgyát képezte. Különbséget tettek a politikai közlönyök és a tulajdonképpeni újság között, a „minden közlése” (hírek stb.) – Kossuthot idézve – csak az utóbbiba illik. A provizórium éveiben ez már nem jelentett szerkesztési problémát, az eltérő rovatok együttesen biztosították a közvéleményformálást és az információk nyújtását.

A Politikai Hetilap hétfőn jelent meg, Eötvös azonban már szombaton elvégeztette a nyomdai munkálatokat. Falkkal folytatott levelezése mutatja aggályait, bizonytalanságát is. „Kikérem tanácsát, mily módon rendelkezhetek legjobban, hogy fontos ügyeknek tudomására jussak, s mégis hasztalan költségbe ne verjem magamat, mert miután e napon más lapnak nem jár telegrammja s ezeknek költségét magam viselem, többe kerülnek.” Máskor arról panaszkodik Eötvös, hogy a „telegrammokat mindég olyan későn küldik, hogy nem jelenhetnek meg; a mai éjfél után jött a redactiohoz”. Nem véletlenül tűntek fel időnként a „Politikai Hetilap magántávsürgönye” alapján készült gyorshírek. De a hetilap funkciójából következően a tájékoztatás is közvetve, az egyéb cikkekből, elsősorban Falk, illetve mások írásaiból volt megszerezhető.

A lap különleges értéke, hogy a kor legkiválóbb, legképzettebb publicistáit, közgazdasági szakíróit, tudósait és a szépirodalom jeles alakjait nyerte meg munkatársául Eötvös. Keleti Károly – legalábbis Falk szerint – „a lapnak névleges szerkesztője volt”, Eötvös közvetlenül irányította a szerkesztést. Bár az országgyűlés összehívása, Eötvös politikai tevékenységének fokozódása után láthatólag megnőtt a szerepe. Keleti Károly Eötvös legszűkebb köréhez tartozott, teljes bizalmát élvezte. Közgazdasági és politikai cikkei egyaránt jól tájékoztató, érdekes írások, amelyek már jelzik a magyar statisztikai tudomány Fényes Elek utáni legnagyobb egyéniségének értékeit. Ugyancsak közgazdasági jellegű írásokkal jelentkezett Trefort Ágoston is. Hasonlóan Lónyay Menyhért, aki magyar és közös pénzügyminiszter, utóbb miniszterelnök lett. Több cikke jelent meg Kerkápoly Károlynak, aki nemcsak tudósként, hanem pénzügyminiszterként tűnt fel a kiegyezés után. Kiváló közgazdasági-statisztikai tanulmányt írt Vécsey Tamás, a római jog későbbi nagynevű professzora, Fest Imre, a reformkor jeles gazdaságpolitikusa, 1867 után államtitkár.

Több írással jelentkezett Csengery Antal, a centralista kör kiváló alakja, később a Deák-párt egyik vezéregyénisége. Nem sorolhatjuk fel valamennyi szerzőt, de említsük meg Greguss Ágostot, a későbbi professzort, valamint öccsét, Greguss Gyulát, aki oktatásügyi írásaival emelkedett ki. A művelődéspolitika, az oktatásügy publicistái között még említsük meg Lutter Nándort, Szász Károlyt, Gerlóczy Gyulát. De a lap munkatársai közé tartozott Keleti Gusztáv, Zilahy Imre, Gyulai Pál, Szilágyi Sándor és Bartalus István is. Végül pedig említsük meg Pulszky Ferencet, az emigráns politikust, akinek firenzei tudósításai („Flórenczi levelek”) az itáliai helyzetről, illetve a „Bécsen túli világról” adtak tájékoztatást. (Később – éppen e kapcsolat alapján is – Eötvös járta ki Pulszkynak a hazatérés engedélyezését.) A lap kiváló munkatársi gárdája nem mindig írta ki teljes nevét. Egyeseknél – például Falknál a „Fk.” – a rövidítés már országosan ismert „márkát” jelentett. Keleti Károly a „Sarló” álnevet vagy az „-e-” jelet kedvelte leginkább. Eötvös általában a három csillagot: *** használta cikkei végén.

A „Külföld” című rovatban – összefüggő cikkek alakjában – átfogó világpolitikai helyzetképet kívánt a lap nyújtani. A porosz-osztrák háború lehetőségével már 1865 őszén foglalkozott (1865. 7., 8. sz.), felismerve a brit-francia diplomáciai közeledést. Nem fukarkodott a bírálatban sem, megállapítva: „A napóleoni kormány régóta sokkal inkább külföldre fordítja szemét, semmint belállapotára nézve üdvös volna” …célja nem lehet más, mint „otthon elégületlen alattvalói is kifelé figyeljenek.” (1865. 26. sz.). Foglalkozott az amerikai polgárháború következményeivel, a déliek megbékítésére irányuló törekvésekkel, valamint a Monroe-elv érvényesítésével az amerikai külpolitikában. Továbbá az ír mozgalommal és a Mexikói Császárság problémáival (1865. 15., 17. sz.) Elítélte Palmerston angol külügyminiszter „benemavatkozási politikáját” a szabadságharc alatt, de méltatta a menekültek érdekében kifejtett tevékenységét (1865. 17. sz.).

Természetesen a legfontosabb külpolitikai probléma a porosz-osztrák ellentétekkel kapcsolatos európai állásfoglalás volt. Eötvösnek a német egységmozgalmakhoz fűződő reményei közepette is meglehetősen ellenszenves volt Bismarck egyénisége, amin aligha csodálkozhatunk, ha egyéniségük és politikai filozófiájuk különbözőségére gondolunk. „Poroszország véres-vasas premierje a hírhedt Bismarck gr. új alkotmányos tant talált föl, mely, ha terjedni talál, képes megásni a parlamentarismus sírját.” (1866. 6. sz.). Pulszky az olasz belpolitikai helyzetről szóló tudósításai közepette is megjegyzi, hogy az olaszok neheztelnek, ha a „kiegyenlítés lehetőségéről hallanak Ausztria és Magyarország között” (1866. 3. sz.). A háború közeledtét Pulszky több cikkében jelzi. Általában Anglia és Franciaország semlegességére számítanak a Politikai Hetilap kommentátorai. „Tegyük föl, hogy Anglia a lengyel forradalomkor (az 1863. évi lengyel felkelés) oly gyalázatosan megtartott semlegességét most is fenn akarja tartani”, más hatalmak így is belesodródhatnak a „belnémet” háborúba. A közvetlenül érdekelt Itálián kívül a cári Oroszországgal foglalkoztak legtöbbet. A pánszlávizmus programjával fellépő orosz külpolitika a magyar liberális politikusok egészénél – a belső nézetkülönbségektől függetlenül – a fő veszélyt jelentette, amiben nem állt távol egymástól Deák, Eötvös vagy akár Kossuth helyzetelemzése. Sőt a legtöbbnél hozzájárult az Ausztriához való közeledéshez is. Oroszország és Poroszország közeledésére számítottak a balkáni orosz-osztrák hatalmi vetélkedés miatt, amit még csak megerősíthetett a francia-porosz feszültség miatt a hátát biztosítani kívánó bismarcki koncepció is. (1866. 21. sz.)

A belpolitikai és gazdaságpolitikai tájékozódásnak is korszerű eszköze volt a Politikai Hetilap. A fő kérdés természetesen az országgyűlés összehívása, az ezzel összefüggő politikai problémák tárgyalása volt. Előbb a „követválasztási mozgalmak”, majd pedig az országgyűlési beszédek kommentálása uralta a belpolitikai rovatot. Közölték az érdekesebb budapesti és vidéki híreket, de kitértek az erdélyi és horvátországi eseményekre is. A horvát választások előkészítésével kapcsolatban Fiume hovatartozását is érintették (1865. 17. sz.; 1866. 2. sz.). Rendszeres és pontos gazdaságpolitikai elemzést adtak a hazai, a birodalmi és a nemzetközi gazdasági viszonyokról. A „Gazdaság-Ipar-Kereskedés” rovatban mindig közöltek egy-egy összefoglaló cikket, szemlét, például „A gabona kivételé”-ről (1866. 21. sz.), a terméskilátásokról, a Szuezi csatorna megépítésének várható hatásáról stb. Nem maradtak el azonban a tőzsdehírek, az árjegyzékek és a vagyonmérlegek sem, érdemes megemlíteni a Magyar Földhitelintézetét (1865. 14. sz.). Cserei (Weisz) Manó nevéhez fűződik e rovat vezetése („Cs.” vagy „Cs. M.” aláírással), aki egyike volt a korai hivatásos hírlapíróknak. (A kiegyezés után kormány megbízásból egy ázsiai expedíció tagja lett.)

A „Vegyes” című kishír-rovat valóban vegyes és sok irányú híranyagával hívta fel magára a figyelmet. Olyan személyi híreket is közölt, amely elengedhetetlen egy hírlap esetében. Idézzünk mutatóban kettőt. „Kossuth Lajosné, sz. Meszlényi Teréz hosszas betegség után élete 55-ik évében Turinban f. hó 1-jén meghalt. Béke a sokat hányatott nő, hazáján kívül pihenő hamvainak”. (1865. 11. sz.). Egy másik hír tudtul adja, hogy Munkácsy Mihály fiatal festőművész betegen fekszik a Rókus-kórházban (1866. 11. sz.). Ha nem is vetekedhetett gyorsaságban egy napilappal, de igyekezett a szerkesztőség minél többféle hírre reagálni, legyen az akár „A magyar orvosok és természetvizsgálók” Pozsonyban tartott XI. közgyűlésének ismertetése (1865. 10. sz.), vagy éppen „Az ó- és újvilág távirati összeköttetésének” megszületéséről tájékoztató híranyag. De elválaszthatatlan a friss reagálás kötelezettségétől az újonnan megjelenő lapoknak, a riválisoknak az ismertetése is. Így érdemes megemlíteni a későbbi klasszika-filológus professzornak, Eötvös közoktatásügyi politikája ellenzéki bírálójának, Schwarcz Gyulának ugyancsak ekkor megindított enciklopédikus hétfői hetilapját, az Új korszak-ot. Laptulajdonosként gróf Lázár Kálmánra bízta a szerkesztést, de programja – a Politikai Hetilapban is közölt hirdetés alapján – jelzi Schwarcz érdeklődését: a közművelődés elősegítése, „irányczikkek”, irodalmi bírálatok, tudományos hírek és információk közlése.

Végül érdemes még visszatérnünk a jelentős tájékoztató funkciót is betöltő tárcarovatra. Gyulai Pál a magyar líra helyzetéről, Bartalus a zeneköltészetről, Zilahy az angol líráról, a történelmi regényről, Kecskeméthy Aurél Széchenyiről, Pulszky az emigrációjáról írt ismertetést. Tanulságos sajtótörténeti szempontból Keleti cikke „Szemleirodalmunk és a közönség”-ről, Toldy Ferenc „A lebediai hunschytha sírdombokról”, Szilágyi Sándor pedig történetírásunk újabb alkotásairól adott rendszeres tájékoztatásával igazolta a lap „sokirányúságát” (1865. 11., 17., 22.; 1866. 3., 11., 21. sz.). De rendszeresen foglalkozott Gyulai a Nemzeti Színház előadásaival is, a Sardou-darabokkal éppen úgy, mint a Bánk bánnal (1866. 23. sz.). A Politikai Hetilap második évfolyamában egyre rendszeresebbé váltak a könyvismertetések, elsősorban Keleti, Toldy, Szilágyi és Arany László tollából. Érdekes módon azonban szerepeltek politikai cikkek is e rovatban, sőt természettudományi tárgyú írásokkal is találkozunk. Különösen méltányolták a Természettudományi Társulat határozatát a népszerűsítő előadások tartásáról, hangsúlyozva a tudósok és a közönség személyes találkozóinak jelentőségét. „A mi ösmeretlen, az rémít, az ránk nehezedik, az uralkodik fölöttünk; a mit megismertünk, ma már többé-kevésbbé hatalmunkban van. A tudomány fölszabadult” (1865. 2. sz.).

Eötvös Politikai Hetilapjában a kiegyezési politika népszerűsítését, saját koncepciójának és önálló hangjának érvényesítését kívánta szolgálni. Meggyőződése volt, hogy a birodalmi kötelékek szétszakítására nincs lehetőség. „A jelen pillanatban vagy éppen nem, vagy csak forradalom által oldhatnók fel s ez a magyar nemzetiséget mindennél inkább veszélyeztetné, minden törekvés ez irányban csak kárunkra lehet.” – írta Naplójában. Nem látott más utat, de semmi sem állt tőle távolabb, mint az udvar iránti rokonszenv. Mélyen felháborította a szolgalelkűség minden formája, hogy a közvélemény egy részét alig lehet visszatartani a megalkuvástól. Ferenc József látogatásakor (1865. június 5.) keserűen jegyzi meg, hogy „ha nem is a jognak férfias védelme által, legalább a hízelgésnek megnyerhető s hogy e szerént a kiegyenlítés lehetséges.”

Nem volt azonos állásponton Deák Ferenccel a tekintetben, hogy kizárólag a magyar alkotmányhoz ragaszkodva kell keresnünk uralkodó és nemzet között a kiegyezést. A Politikai Hetilapba írandó cikkekkel összefüggésben írta Falk Miksának: „Mi az írandó czikkek irányát illeti, azt fejtegetni felesleges, röviden csak azt mondom, hogy éppen nem osztom D(eák). nézetét, ki mindent csak az alkotmányos Ausztria népeitől remélek s csak ennek képviselőivel kezet fogva akarok elérni. S hogy annál fogva azt kívánom, hogy a birodalom két részének érdekközössége mentül világosabban kiemeltessék és a sympathikus szózatok, melyek mellettünk akár a Reichsrathban, akár a journalistika mezején felhangzanak, lapunkban mindig visszhangra találjanak.” Eötvös meggyőződése volt, hogy nem a fejedelmek „igazságszeretetétől”, hanem a népek szabadságszeretetétől kell várni a kölcsönös érdekegységet.

A Politikai Hetilap első hónapjaiban majd minden vezércikket maga Eötvös írt. Az első számban mindjárt Schmerling bukásának jelentőségét hangsúlyozta, a magyar alkotmány és a birodalom érdekeinek összehangolását. „Mindkettő a történetnek s pedig egy hosszú történetnek eredménye”. A kiegyezés alapelveit így foglalta össze: Magyarország szabadságának és függetlenségének biztosítása, saját parlamentáris kormánnyal; a Birodalom két felének teljes egyenlősége; a Birodalom megszilárdítása, népeinek alkotmányos szabadsága. Meggyőződése, hogy „hazánk alkotmányos szabadságának legbiztosabb garantiája csak az austriai birodalom minden népeinek alkotmányos szabadságában található” (1865. 1. sz.). Eötvös, Trefort nemcsak a sajtóban, hanem egyébként is kereste az együttműködés lehetőségét az osztrák liberális politikusokkal, elsősorban a stájerországi autonomistákkal, Kaiserfelddel és Reichbauerrel.

Ez azonban nem akadályozta meg Eötvöst abban, hogy erélyes választ adjon a bécsi sajtó támadásaira, ha a magyaroknak tett esetleges engedményektől féltették a Birodalmat. Történelmi magyarázattal erősítette meg az egymásrautaltság szükségességét, amely néha fontosabb, mint az érzelmi tényezők figyelembevétele. „Főkép ennek tulajdonítható kétségtelenül, hogy a mohácsi vész után, midőn nemzetünk a szükségét érzé, hogy saját védelmére másokkal szorosan szövetkezzék, erre nem a lengyel nemzetet, melyhez talán több sympathiák vezették, hanem a németet választá.” A történelmi körülmények, a földrajzi helyzet kényszerítő erejének elismerése mellett a sebek begyógyításának szükségességét, a megegyezés keresését hirdeti. „Ha azt akarják, hogy a viszály után kezet nyújtsunk, előbb le kell venni a bilincseket, melyek szabad mozgásukban gátolják.” Nyíltan kimondja: az osztrák Birodalom belső problémái a magyar kérdés megoldása nélkül nem lehetségesek (1865. 1–2. sz.).

A jó szándék azonban nem vezethet megalkuvásra. Visszautasítja az osztrák liberálisok követelését a „centrális parlament” megteremtésére vonatkozóan. Világosan látja, hogy Ausztriában – ellentétben a magyar hagyományokkal – nincs érzékük az igazi parlementarizmushoz. Téves elképzeléseik vannak. „Ha testületet látnak, mely közügyekről nyilvánosan tanácskozik, az állam költségeiről szól, s minisztereket interpellál, nézetük szerint megvan a parlament… De, kik e tárgyról komolyan gondolkoznak, tudják, hogy az, ami által valamely tanácskozó-testület parlamentté válik, nem bizonyos formákban, melyeket tanácskozásaikban követ, hanem azon törvényhozási hatalomnak teljességében áll, melyet a nemzet képviselőinek kezébe letesz, s melynek épen ezért, a fejedelmi sanctio jogán kívül más határai nincsenek, mint amelyeket e testület maga szab magának” (1865. 3–4. sz.).

Szenvedélyessé válik Eötvös hangja, amikor Belcredi gróf államminiszteri kinevezésével veszélyeztetve látja a megegyezés lehetőségét. Kifakad azok ellen, akik „szüntelen ellentétbe állítják” a két fél érdekeit, közben pedig egységről szónokolnak. Folytatja vitáját a bécsi Neue Freie Presse-vel a közös parlament ügyében. Külön hangsúlyozza a német egység létrejöttének elkerülhetetlenségét, amely még fontosabbá teszi az önálló magyar országgyűlést, ezzel is biztosítva Magyarország különállását. Bízott benne, hogy az európai nagyhatalmak megakadályoznák, hogy Magyarország „a német szövetség kiegészítő részé”-vé váljék. A német egységtől éppen a magyar önállóság lehetőségét várta (1865. 6–7. sz.).

A kiegyezési politika népszerűsítése közepette szükségessé vált a megfelelő szervezeti, szövetségi forma vizsgálata is. A megjelent vezércikkekkel szemben célszerű utalni naplójára is, amely távlatilag is megőrizte álláspontját. Ha lemondunk a történelmi jogról – írja ebben – „én meg vagyok győződve, nem fogunk megállni a respublicáig. Én részemről könnyen kibékülök e gondolattal.” Tudta, hogy „a világ a foederatív elv általjános alkalmazásának megy elébe… egykor ide fogunk jutni”. Távlatilag ez a magyarság érdeke is, de célszerűnek tartaná, „ha a dualismusnál egy ideig megállapodva, időt nyernénk, hogy a Magyar minden tekintetben, főkép míveltségben megerősödve, a nagy szerepre képessé váljék.” Elkerülhetetlen volt Deák „húsvéti cikke” után a közös ügyek – „a külügy, a kereskedelmi ügy, a birodalom hadi és pénzügyei” – kérdésében is állást foglalnia. A dualisztikus államszervezet megtervezése nem lehetett közömbös. A közös külpolitika irányításában játszott szerepünket meghatározza hatalmunk a hadügy és pénzügy területén. A kereskedelmi viszonyok szorosabbá válása – meglátása szerint – nem veszélyeztetik az államok önállóságát. De ügyelt a törvényhozási garanciákra, a delegációk korlátozott szerepére, illetve javasolta egy-egy államminiszter kinevezését osztrák és magyar részről, akik saját parlamentjeiknek tartoznának felelősséggel és minden közös miniszter által kiadott rendeletet ellenjegyezni lennének hivatottak. A megvalósult kiegyezés – az 1867. évi XII. tc. – ennél jóval kevesebb garanciát biztosított Magyarországnak.

A politikai események, az országgyűlés összehívása, szükségszerűen ismét közelítette Eötvöst Deákhoz és most már számos – a fejedelem és a nemzet kapcsolatát méltató – cikk jelent meg lapjában. „Szükséges, hogy együtt maradjunk. Ha majd a házépítéshez fogunk, vitatkozhatunk felosztása és felékesítése felett, hogy házunk mentül nagyszerűbb, mentül kényelmesebb legyen; de most még csak alapján dolgozunk s kötelességünk csak arra int, hogy belátásunkkal és tehetségeinkkel azon férfiút (= Deákot) támogassuk, ki feladatául tűzte ki magának, hogy az épület alapkövét jól és erősen rakja le” (1865. 15. sz.). Az országgyűlés összehívása után természetesen egyre több pártpolitikai kérdés, közjogi probléma merült fel a cikkekben. Eötvös viszont ezután kevesebb vezércikket írt. Barátai, munkatársai vállalták magukra eszméi népszerűsítését. De nem hiányoztak a viták sem. Bezerédy László „A függő magyar kérdés alapos megoldásának feltételei”-ről írt (1866. 9. sz.). Eszerint a rendezés kulcsa az 1848. évi törvényeken nyugvó parlamentáris rendszer megteremtése, az 1847. évi alapokon nyugvó kormányszéki rendszer (Helytartótanács stb.) megszüntetése volt. A cikk gondolatmenetét majd újra Eötvös folytatta (1866. 13. sz.) megállapítva, hogy a trón végre tudomásul vette a Bach-féle „jogeljátszási” elmélet helyett Deák jogfolytonossági elvét. A birodalom igazgatását, a központi miniszteriális kormányzást és a korszerű megyei önkormányzatot kell összhangba hozni, utóbbi rendezése 1848-ban elmaradt.

Eötvös érdeklődése egyre inkább a külpolitikai események felé fordult a porosz-osztrák viszony kiéleződésével, hiszen kedvenc gondolata, a német egységtörekvések és a magyar ügy kapcsolata látszott igazolódni. Nemcsak a lap híreiben, hanem elemző vezércikkeiben, kommentárjaiban is egyre nagyobb teret kapnak az európai problémák. Ausztria meggyengülése elkerülhetetlen, de összeomlását meg fogják akadályozni a nagyhatalmak, mert az senkinek sem érdeke. Eötvös naplója szerint a dinasztiának fel kell ismernie, hogy a német egység létrejötte után az Ausztriában maradó német elem csak úgy „biztosíthatja magát a sláv elnyomás ellen, hogy a magyarral szövetkezik”. De korán felismerte Eötvös – hasonlóan Andrássyhoz – az Osztrák Birodalomnak a Balkán felé történő kártalanításában rejlő veszélyt. A szoros érintkezés fokozni fogja a nemzetiségek elégedetlenségét határainkon belül is. Könnyen előfordulhat, hogy Erdély „az oláh elemnek túlnyomósága s azon hatalom mellett, melyet a nemzetiségi eszme napjainkban gyakorol, minden valószínűség szerint a Dunai fejedelemségek tartományához fog csatlakozni.” Hasonló veszélyt látott a horvátoknál is. Mindezt komoly veszélynek tekintette Közép-Kelet-Európa és a Balkán térségében a liberális államberendezkedések szempontjából is. „Nincs semmi előítéletem sem az oláh, sem a déli sláv népek ellen s a mívelődésre ép oly képeseknek tartom azokat, mint saját fajunkat, de hogy a török járom, mely alatt e népek századokig görnyedtek, nem volt azon iskola, mely őket a politikai szabadságra nevelhetné, az előttem kétségtelen.”

Eötvös Politikai Hetilapja azonban nemcsak a kiegyezési politika népszerűsítésében, a dualista államszervezet kialakításának előkészítésében játszott szerepet. Teret engedett az egykori centralista kör politikusainak, hogy megfogalmazhassák és megvitathassák „államépítő” elképzeléseiket, közjogi és közigazgatási terveiket. Vitathatatlan a történelmi érdemük a liberális polgári állam felépítésének megtervezésében, a parlamenti kormányzás megismertetésében és népszerűsítésében. Eötvös József és köre, ha a kiegyezés előtt már nem is alkottak olyan egységes politikai csoportot, mint a reformkorban, újra a szabadelvű magyar állam megtervezését, korszerű modelljét kívánták felvázolni.

A Politikai Hetilap ismét lehetőséget adott programjuk kifejtéséhez. A parlamentáris kormányzásról már nem kellett részletesen írnia. De vezércikket szentelt az országgyűlés feladatainak a jogalkotás terén (1865. 10. sz.), miután 1848-ban az átalakulás ugyan „kiterjedt minden viszonyainkra”, de jogrendszerünk egészének polgári átalakítására már nem volt idő. „Az 1848-iki törvényhozás középkori államszerkezetünket az újabb kor szellemében alakította át. Jövő törvényhozásunk feladása lesz, hogy az akkor felállított elveket életbe léptesse.”

A közigazgatási reform kulcskérdésének a megyerendszer átalakítását tartotta Eötvös. A központi hatalom és a helyi önkormányzat viszonyának rendezésére már nem került sor 1848-ban, az „önkormányzás” elvét összhangba kell hozni a felelős parlamenti kormányzással. „A democratiát nem kimondani, hanem organisalni kell!” A megyék visszaállításának szükségességét tagadó aulikus szemléletű Sürgöny-nek Beöthy Ákos adta meg a választ. (1865. 5, 8. 10. sz.). A megyei önkormányzat előnye, hogy lehetővé teszi az eszmék tisztázódását az országgyűlés előtt, iskola a politikai utánpótláshoz. Főleg pedig a parlamentáris kormányzás helyreállításáig nélkülözhetetlen, „mindaddig, míg a kormány felelősségének elve elfogadva nincs, megyei rendszerünk képezi alkotmányosságunknak, habár hiányos, de egyedüli biztosítékát” (1865. 6. sz.). Még fontosabb volt, hogy Eötvös cikksorozatot írt „Helyhatósági szerkezetünk” címen a Politikai Hetilapba (1865. 11–13., 15–16. sz.), hangsúlyozva, a centralizáció helyi önkormányzat nélkül abszolutizmushoz, a decentralizáció viszont anarchiához vezet a történelem tanúsága szerint.

A törvényhozás fő feladata a jogegyenlőség és a népképviseleti elv alapján a megyerendszer rendezése:

  1. a vármegye egyszeri felirati (tiltakozó) joga mellett a kormány hatalmában áll a rendeletek végrehajtása;
  2. feladata országos dolgokban a végrehajtás, községi dolgokban a felügyelet;
  3. a vármegye „túlterjeszkedése” ellen legfőbb garancia a felelősség elve.

Az 1848 előtti közigazgatás fő hiányosságát abban látta Eötvös, hogy nem volt mentes az idegen hatástól; hiányzott a városi autonómián kívül a községi autonómia; mellőzték a politikai szabadság előfeltételét jelentő felelősség elvét. Éppen ezért a fő feladat az országos kormány megalakítása után a községi autonómia és a felelősség elvének érvényesítése – a miniszteri felelősséghez hasonlóan – minden közigazgatási fokozatban. Közölte a lap Csengery Antal képviselői programját, aki ismert régi harcosa volt a „községi autonómiának” és most is a központi és helyi közigazgatás összhangjával foglalkozott (1865. 16. sz.).

Eötvös világosan látta a nemzetiségi kérdés és a helyi közigazgatás összefüggését. De talán éppen azért, mert ugyanez évben jelent meg könyve – A nemzetiségi kérdés – nem ő maga írta cikkeit erről a Politikai Hetilapban. Vezércikket szenteltek a horvát kérdésnek, majd pedig Kerkápoly Károly írt cikksorozatot a nemzetiségi kérdésről (1866. 19., 20., 22., 24. sz.). Eötvösre hivatkozva elemezte a nemzetiség fogalmát, majd pedig összhangban a közigazgatási reformjavaslatokkal községi, megyei és „tartományi” autonómiát ajánlott –, hangsúlyozva a társulás szabadságát és a közös haza szeretetének fontosságát. Megjelentették a Politikai Hetilapban a belgrádi Vidov Dan című újság egyik cikkét is, amelyben a szerb publicista figyelmeztette olvasóit: „Ha a magyarok azt hiszik, hogy a más nemzetiségek a polgári és nemzeti egyenjogúság közötti különbséget nem értik, s mint hal a csaléteken a polgári egyenjogúságon meg hagyják magukat fogni, úgy nagyon csalódnak; nemzeti egyenjogúság nélkül nincs békesség Magyarország nemzetei között.” Kerkápoly válaszolt a belgrádi lapnak és kifejtette a későbbi nemzetiségi törvényben kodifikált „politikai nemzet” fogalmát, mintegy a különböző nyelvű, nemzetiségű „állampolgárok” közösségét; tehát mindenki tagja lehet a magyar politikai nemzetnek az egyenjogúság alapján. Bár a felvázolt koncepció éppen úgy nem hozott történelmi távlatban megoldást, ahogy a kiegyezés után megszavazott nemzetiségi törvény, mégsem vonhatjuk meg a viszonylagos elismerést a XIX. század közepének szabadelvű politikusaitól e téren, ha összevetjük a század utolsó harmadában kiéleződő és egyre súlyosabb következményekhez vezető eseményekkel az utódoknál vagy éppen a XX. század tapasztalataival.

Ugyancsak az állam feladatainak vizsgálata és megtervezése terén érezték rendkívül jelentősnek a kiegyezés előkészítése során a nemzetgazdasági kérdések elemzését, az ország gazdasági helyzetének felmérését. Eötvös naplója alapján világos, hogy inkább az elvek megfogalmazására korlátozta befolyását és átengedte a teret munkatársainak, elsősorban Trefortnak és Keletinek. Eötvös és hívei a szabadkereskedelmi politika mellett törtek lándzsát, elítélték a protekcionista gazdaságpolitikát, Adam Smith és nem a Kossuthra oly nagy hatást tévő F. List volt a mesterük. Keleti Károly A nemzetgazdaság helyzete a mai államban című cikkében (1865. 1. sz.) az állami beavatkozás és az egyéni kezdeményezés arányát vizsgálta. Nem várhatunk mindent a kormánytól. „Kijelölni a tért, melyen az egyéni tevékenység sikerrel működhetik, meghányni azon nemzetgazdasági kérdéseket, melyek megoldását törvényhozásunktól várjuk: ez legyen lapunk e rovatának föladata.” Trefort Közgazdasági szabadság című írásában a szabad vállalkozás kiterjesztését kívánta a gazdasági élet minden ágára, szabad beruházást és pénzüzletet. „Csak a közgazdasági szabadság zászlaja” alatt lehet Magyarországnak szebb jövője (1865. 3. sz.).

Keleti foglalkozott Ausztria kereskedelmi politikájával is, kifogásolva a Birodalom elzárkózását, a szerződésrendszer hiányát, „Anglia, Franczia-Olaszországgal s a többi európai államokkal csak jó szerencsére van bízva kereskedelmünk” (1865. 2. sz.). A protekcionista vámrendszer káros következményeit elemzi Iparszabadság és védvám című írásában (5. sz.), majd pedig Ipar és vám című cikkében (1866. 1. sz.) a helytelen iparpolitikát bírálja, amely az „atyáskodó kormányok”-hoz fűződik. „Nem az országok földrajzi, éghajlati, politikai s társadalmi viszonyaival összhangban lévő, természetes alapokon nyugvó iparágak fejlesztése volt a czél, hanem ápolása s pólyázása olyanoknak, melyek meg nem gyökeresedve az államban, csak az összes honpolgárok áldozata árán, a védvámokban fizetett adó által tartathatnak tengődő életben.” Magyarország kedvezőtlen hitelviszonyain csak a társulás révén tudunk segíteni. Ez lenne az Iparegyesület fő feladata, a tőkefelhalmozás példái a Földhitelintézet és az Iparbank.

Eötvös nagy jelentőséget tulajdonított az Iparegyesület megalakulásának. 1865 decemberében – az Iparbank után – ennek is elnökévé választották. A Politikai Hetilapot pedig az egyesület közlönyévé tette. (Egyébként a reformkorban Kossuth Lajos Hetilapja volt az Iparegyesület sajtóorgánuma.) Eötvös vezércikket írt az Iparegyesület újjászervezése érdekében: „Az ipar valamely ágának mívelésére a nyers-anyag, a tőkék, a szükséges munkaerő, az iparosok képessége s a vásár megvan, csak szabadság kell, hogy az iparnak ezen ága felvirágozzék” (1865. 25–26. sz.). Trefort kitűnő cikkben bírálta és elemezte Kautz Gyula Nemzetgazdaságunk és a vámpolitika c. könyvét (1866. 16. sz.). Írásaikban foglalkoztak az ország elmaradott mezőgazdasági vidékeinek fellendítésével, Budapest fejlesztésével, a csatornázás, a vasútépítés kérdéseivel, az állandó hadsereg problémáival.

Bár ez már a Politikai Hetilap megszűnése után következett be, de nem mulaszthatjuk el megjegyezni, a porosz-osztrák háború alatt és a kiegyezést közvetlenül megelőzően Eötvösék feladták a szabadkereskedelmi politikát, és gazdaságpolitikai elképzeléseiket is hozzáigazították a dualizmus „birodalmi” koncepciójához. Eötvöst a „pálfordulásra” nemcsak pragmatikus szempont sarkallta, hanem az a cél is, hogy a közös vámrendszeren belül a magyar érdekeket érvényesítse, és hogy meggátolja az ausztriai német tartományok csatlakozását az egyesülő Németország gazdasági hatalmához.

A Politikai Hetilapban megjelent hosszabb cikkek, tanulmányok nem csak a gazdaságpolitika területén szolgálták az „infrastruktúra” kiépítésének programját, az állam alsóbb régióinak megteremtését. A kereskedelem, a szállítás, a közlekedésügy mellett elsősorban az oktatás, a közművelődés problémáival foglalkoztak. Nyilván nem véletlen, hogy az 1848-as első magyar felelős kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere mint laptulajdonos sem feledkezett meg életműve talán legnagyobb jelentőségű területéről. (Nem szólva arról, hogy az 1867-es kiegyezést követően újra Eötvös állt a művelődésügy élén haláláig, majd tizenhat éven keresztül – 1872–1888-ig – Trefort.) Bár érdekes módon a Politikai Hetilapban Eötvös nem írt közoktatásügyi kérdésekről, talán éppen azért, mert nem akart eleve mint „szakminiszter” megrögződni a közvélemény tudatában, hiszen szélesebb körű ambíciói voltak a politika egésze területén. Munkatársai, elsősorban a felkért kiváló szakemberek, a különböző egyházak tanügyi szakértői jelentkeztek programjukkal, amelyeket azonban láthatatlanul is összefogott Eötvös reformprogramja.

Eötvös közoktatásügyi politikája szerves része volt egész politikai koncepciójának, kísérlet a világszemléletében, politikai filozófiájában gyökeredző alapelvek gyakorlati alkalmazására. A művelődés szerepe a nép politikai érettségének elérésében, a politikai szabadságjogok gyakorlására való előkészítésben, közismert és „bevallott” alaptétele a liberalizmus minden irányzatának, legfeljebb a sorrendiségben van vita, de sohasem a lényegben. A „művelődési demokrácia” gondolata meghatározta politikai céljaikat.

Az 1848-ban kibontakozott pedagógiai közvélemény, a teóriában maradt tervezetek ellenére is mély hatást gyakorolt és hozzájárult ahhoz, hogy a kiegyezés előtt a közoktatásügy újra a fontos politikai kérdések sorába emelkedett. Érezte mindenki, hogy a Bach-korszakban lerakott szervezeti alapon nyugvó közoktatás nem maradhat érintetlenül az alkotmányos kormányzás helyreállítása után. Annál kevésbé, mert a „provizórium” éveiben zűrzavar váltotta fel a korábbi „osztrák rendet”. Nem véletlenül jelent meg annyi oktatásügyi cikk a Politikai Hetilapban és a vele egyszerre indított Új Korszakban, Schvarcz Gyula lapjában. Bár Schvarcz pályája később a tudományos élet felé kanyarodott, a kiegyezés előtt a sajtóban, utána pedig a képviselőházban Eötvös politikai ellenfelének bizonyult. Riedl Szende Tanári Egylet és tanügyi gyűlés összehívását szorgalmazta az Új Korszakban (1865. 3. sz.), Halász Imre a szabadelvű és nemzeti oktatás megteremtését, a német kultúra egyoldalú befolyásának ellensúlyozásáért, a francia és angol szellem befogadásáért szállt síkra (Uo. 20–21. sz.). Schvarcz pedig – Szent Katolna álnéven – a közoktatásügy és a parlamenti reform összefüggéseit vizsgálta.

A polémia nem sokáig váratott magára, a Politikai Hetilap 1865 őszén megtámadta Schvarcz programját, hangsúlyozva, hogy politikai tájékozatlanságát külföldi mintára „Bürger-Schulok” erőltetésével akarja pótolni (1865. 18. sz.). Schvarcz sem maradt adós, tájékozatlansággal vádolva Eötvöst, aki talán nem is tudja, miről írnak a lapjában. Továbbá az állam befolyásának biztosítását kívánta. Eötvös elkerülhetetlennek vélte a közoktatásügy alapos vitáját, a közönséges hírlapi polémiák fölé emelését. Ezért a legkiválóbb szakértőket szólaltatta meg. Szász Károly Nézetek közoktatásunk országos rendezéséről című cikksorozatában. (1865. 18–20. sz.) mint a református egyház képviselője fejtette ki nézeteit. (Atyja Eötvös államtitkára volt 1848-ban.) Az állam és az egyházak befolyása terén harmóniát kíván, elismerve, hogy „egyik legelső fontosságú ügye az államnak”. Mind az állam, mind az egyház kizárólagos iskolaállítási jogát ellenzi. Gyakorlatias szemléletével megállapítja: „Jó iskolákhoz, legyenek azok az államéi vagy az egyházéi, szóval a közoktatás virágzó állapotához, két dolog múlhatatlanul szükséges: anyagi és szellemi erő, pénz és tanítók. Sok pénz és jó tanítók.” Az egyházak és az állam szerepét oktatási fokozatok szerint kívánja elválasztani, így maradjanak egyházi kézben a népiskolák, a tanítóképzők, lelkészképzők, míg az ipar- és polgáriskolák, gimnáziumok, akadémiák, egyetemek állami kézbe kerüljenek.

Az evangélikusok részéről Greguss Gyula A közoktatás kérdéséhez című írását (1865. 23–24. sz.) közölte a lap. Elvetette Szász álláspontját a különböző fokozatok szerint történő megosztásban, és „a szabad verseny elvéhez” való alkalmazkodást javasolta a közoktatásban is. Az iskolák egyéni színezetének, sokféleségének fenntartását hangsúlyozta. Az állam ott állítson iskolát, ahol erre szükség van és nem áll rendelkezésre más erőforrás. Az oktatás folyamatosságát minősítette fontosnak az elemi oktatástól az egyetemig, bizonyos mértékig a „zsákutcás oktatás” problémáját érintette. Ezt követően jelent meg Lutter Nándor piarista A magyar tanügy rendezése című sorozata (1866. 4–5. sz.), aki legközelebb állt Eötvöshöz és 1848-ban, valamint 1867-ben egyaránt szakértője volt. Lutter kevésbé foglalkozott egyház és állam viszonyával, e téren a meglévő állapotokat vette alapul, illetve inkább Greguss szemléletéhez állt közel. Az elemi oktatást a falvakban az egységes népiskolákban, városokban az elemi és a polgári iskola összekapcsolásában látta megvalósíthatónak. De legfontosabb programja a gimnáziumra épülő, mintegy az egyetemre előkészítő líceális rendszer bevezetése, illetve modernizálása volt. Az egységes gimnáziumot – tizenhat éves kor után – követte volna a különböző irányú (humanisztikus, természettudományi, műszaki (stb.) fokozat. Lényegében Lutter elképzeléseire épült Eötvös 1870-ben beterjesztett, de elfogadásra nem került középiskolai törvényjavaslata, amely századunk mércéjével mérve is a legmodernebb középiskolai rendszert jelentette volna.

A modern magyar felsőoktatási rendszer problémája sem maradt ki a Politikai Hetilapból, bár e téren Eötvös 1848. évi egyetemi törvénye következtében meghatározott szabadelvű alapokra támaszkodhatott. Így itt az egyes felsőoktatási intézményekkel, az egyes pályák telítettségével, mások elhanyagolásával foglalkoztak a szerzők. Kiemelkedően modern cikksorozata volt Gerlóczy Gyulának, a budai József Műegyetem tanárának A technikai míveltség közgazdasági jelentősége, s a műegyetemek társadalmi hivatása című (1866. 10–12. sz.) tanulmánya. De helyet kaptak a művészeti oktatás, felsőoktatás és a művelődéspolitika általános kérdései is a Politikai Hetilapban. Így kimondhatjuk, hogy Eötvös szinte második miniszterségét készítette elő a sajtó hasábjain, gyűjtőhelyévé tette lapját a legjobb szakembereknek, akik majd közvetlen tanácsadóivá váltak és reformterveinek kidolgozói lettek.

Végül szólnunk kell a Politikai Hetilappal kapcsolatban arról, hogy a szociálpolitika problémái is felvetődtek a különböző gazdaságpolitikai írásokban éppen úgy, mint a művelődéspolitika érintésekor. Ha nem is olyan mértékben, mint állambölcseleti munkájában vagy naplójegyzeteiben, de a Politikai Hetilapban is felmerülnek a „socialismus” és „communismus” tanításai, a liberalizmus politikai filozófiájának megfelelő kritikával, ajánlott „ellenszereivel”, beleértve a szabadelvű „egyensúly-elmélet” legfontosabb tételeit. A francia bérkocsisok sztrájkjával kapcsolatos kommentárban olvashatjuk: „Hadd forrja ki magát az ellenzés a munkás és gazdája között” (1865. 1. sz.). Összevág ezzel Apponyi Albert megjegyzése emlékirataiban, amikor Eötvössel folytatott beszélgetését idézi fel 1867 táján. A munkás „szánalmas inferioritását” elemezte a „tőke birtokossal” szemben, amivel szemben a társulás ellensúlyozó erejében látta a megoldást. „Még nem voltak Magyarországon szakszervezetek – írja Apponyi – de a költőbölcsész szemei előtt már megjelent a jövő látománya.”

Eötvös nagy reményekkel fogott lapja szerkesztéséhez. Nemcsak személye politikai népszerűsítését, hanem anyagi helyzetének stabilizációját is remélte ettől. Vállalkozása azonban nem sikerült. Hiába volt a kitűnő gárda, hiába írtak remek cikkeket, amelyek a szabadelvű eszmék legmodernebb iskoláját jelentették Magyarországon. Hibáztatta Deák híveit, akik ellenséges érzülettel viseltettek iránta. Felhívásaiban újra és újra a közönség támogatását kéri, nem titkolja, hogy „a laptulajdonos áldozatkészségén, a szerkesztő buzgalmán kívül a nagyközönség közreműködése is szükséges” (1865. 25. sz.). Keserű sorokat ír naplójába, kiadásai növekedéséről, bevételei csökkenéséről. De még a lap fenntartását kívánja, ha „ingyen is dolgozom”. Keserűsége napról napra fokozódott, „azt, hogy Deák, Kemény s a többiek így fogják viselni magukat irányomban, nem tettem fel s nem gondolám, hogy ha a lehető legolcsóbb áron jó lapot adok ki, hetenként két czikk jelenik meg tőlem, csak 1200 előfizetőm lesz”.

Eötvös végül kénytelen volt lapját megszüntetni. A Politikai Hetilap utolsó számában (1866. 26. sz.) megjelent búcsúja a közönségtől: A Politikai Hetilap olvasóihoz, a magyar sajtótörténet megrendítő dokumentuma, átfogó történeti, sajtóelméleti elemzés, amely keserűsége ellenére méltóságteljes levonulás a térről. Bár csak ideiglenes szüneteltetést helyezett kilátásba, a lap – mint tudjuk – sohasem támadt fel többé. Eötvös önkritikusan állapítja meg: „Az idő, mely alatt lapunk fennállott, rövidebb, sem hogy az a közvélemény alakulására lényeges hatást gyakorolt volna, de… törekvéseink egyes kérdések tisztábahozására, egyes elvek szabatosabb felállítására nem voltak befolyás nélkül.” Nemcsak az utókor, hanem a kortársak ítéletét is figyelembe vesszük, amikor a lap bukásának okait abban foglalhatjuk össze, hogy Eötvös és köre politikailag sohasem támaszkodhatott széles társadalmi bázisra; a lap jellege és magas színvonala nem vonzott elég olvasót, hiányzott hozzá a széles polgári osztály, illetve a reformkor nemesi elitje; a kirobbant porosz-osztrák háború pergő eseményeit végképp nem tudta követni egy hetilap viszonylag gyenge külföldi információs szolgálattal.

Befejezésül idézzük Falk Miksa visszaemlékezéseiből ez igaz és megfontolandó mondatát: „A Hetilap, a melyre ma bizonyára már nagyon kevesen emlékeznek, …mégis egyenesen nélkülözhetetlen forrást fog képezni mindenkire nézve, a ki valamikor ama kornak történetét megírni szándékozik.”?