Babeş Viktor és a magyar orvostudomány?
A XIX. század második felének nagy bakteriológiai fölfedezései, Pasteur és Koch fellépése nem véletlenül keltett oly élénk visszhangot Magyarországon. Jogosan írta Fekete Lajos 1874-ben megjelent művében: „Ha azt állítjuk, hogy hazánkban a járványos és ragályos kórok több emberéletet vittek áldozatul, mint a legvérengzőbb hadjáratok, állításunkban semmi túlzás sincs”. E pusztító járványok hatására a magyar orvosi iskola megkülönböztetett figyelemmel fordult a fertőző és parazitás betegségek kutatása felé, és e téren kiváló tudósokat adott az orvostudománynak. A pesti orvosi iskola tanítványából vált a nemzetközi tudomány elismert nagyságává Babeş Viktor, a román kórbonctan és bakteriológia legfényesebb alakja is.
Érdemes néhány szót szólnunk arról a családi háttérről, amely Babeş Viktor (1854–1926) személyiségét megformálta, és a román-magyar orvosi kapcsolatok valóságos megtestesítőjévé tette. Atyja, Babes Vince (1822–1907), maga is sokoldalú és nagy műveltségű férfiú volt. A Temes megyei Hodony községből származott, tanulmányait Temesvárott, Szegeden és Budapesten végezte. Fiatal tisztviselőként Bécsben működött, a magyarországi románokra vonatkozó jogszabályok szövegének szerkesztője volt. Később Bécsben és Budapesten bírósági tisztviselő lett, jogi és újságírói működésének betetőzéseképp három ízben választották országgyűlési képviselővé. A magyarországi román nemzetiségi mozgalomnak egyik harcos vezetője, a román nemzetiségi pártnak egyik alapítója volt. Miközben Magyarországon politikai szerepet vitt, a romániai tudományos közéletbe is bekapcsolódott, és történészként tagja volt a román akadémiának. Fiai, akik atyjuk bécsi tisztviselősködése idején ott születtek, Budapestet és Bukarestet egyaránt otthonuknak érezték. Babeş Aurél, miután befejezte budapesti tanulmányait és heidelbergi tanulmányútját, a bukaresti gyógyszerésziskolának lett a tanára.
Scheuthauer kórbonctani iskolája
Babeş Viktor pesti és bécsi egyetemi tanulmányai végeztével Pestre, az enciklopédikus műveltségű, óriási olvasottságú tudós, Scheuthauer Gusztáv professzor mellé került segédnek. A fiatal Babeş itt kapta azt az útravalót, amely őt a morfológiai betegségkutatás rendkívül elmélyült gondolkodású és világhírű művelőjévé tette. Scheuthauer ugyanis – akárcsak Rokitansky (1804–1878) Bécsben vagy Bichat (1771–1802) Párizsban – egy új orvosi iskolának lett a vezéralakja. Nemcsak nagy tudós volt – aki közvetlen szakmáján, a kórbonctanon kívül egyebek között az orvostörténelemben is maradandót alkotott –, hanem eleven szemléletű oktató és nevelő is, aki a tudomány legfrissebb vívmányaival azon frissiben megismertette tanítványait. Óriási tudásának szétáramló hatását legközvetlenebbül asszisztensei élvezték, akiket ritka emberismerettel tudott kiválasztani, és működésükben sokoldalú tanácsaival buzdított és vezetett. Húszéves tanári működése alatt tizenkét tanítványából lett egyetemi tanár. Mellőle került ki többek között Babeş Viktor, Buday Kálmán, Czakó Kálmán Hutÿra Ferenc, Pertik Ottó, Preisz Hugó, Tangl Ferenc és Török Lajos. Reájuk a különc, mogorva természetű, de különlegesen szuggesztív egyéniségű professzor ellenállhatatlan hatással volt.
Scheuthauer Gusztáv számára akkori kultuszminiszter, Eötvös József állított fel kórszövettani tanszéket Budapesten, a Mária utca 47. számú földszintes, eredetileg bölcsőde céljait szolgáló épületben. Oda járt be Babeş is dolgozni. Ő 1876-tól 1884-ig működött Scheuthauer mellett. Abban az időszakban a Kórbonctani Intézet személyzete a Professzoron kívül két tanársegédből, egy díjas gyakornokból és két szolgából állott. Babeş négy évig az első tanársegédi állást töltötte be, majd magántanárként dolgozott Scheuthauer professzor mellett 1884-ig. Akkor egyetemi nyilvános rendkívüli tanárrá nevezték ki, és számára fölélesztették a II. sz. Kórbonctani Intézetet, amely Arányi professzor nyugalomba vonulásakor, 1873-ban szűnt meg.
Babeş vezetése alatt az intézet az akkori Stefánia Szegénygyermekkórházban (ma ez az I. sz. Gyermekklinika) működött. Éppen ez az időszak volt „a nagy fölfedezések korszaka” a bakteriológiában: 1882-ben fedezte föl Koch a tuberkulózis, Löffler és Schütz a takonykór bacilusát, 1883-ban Koch az ázsiai kolera okozóját, 1884-ben Löffler a diftériának és ugyanabban az évben Gaffky a tífusznak a bacilusát.
Tudományos pályája Magyarországon
Babeş első tudományos művein még látszik mesterének hatása. A Bécsben nevelkedett Scheuthauer ugyanis – aki feltétlen híve maradt tíz éven át volt tanítójának és példaképének, Rokitanskynak – különösen szívesen foglalkozott szakmájának legnehezebb fejezeteivel. Kedvelt témái voltak a szív fejlődési rendellenességei, az agyrostozattan és a paraziták. Babeş 1881-ben éppen mesterének a bakteriológia iránti lelkesedésétől áthatva és az ő buzdítására kezdett a fertőző betegségek oktanával foglalkozni. Első ilyen tárgyú közleménye a Természettudományi Közlönyben jelent meg 1881-ben „A betegségokozó baktériumokról”. Az összefoglaló jellegű közlemény átfogó ismeretterjesztő volta és korszerű felfogása alapján csekély változtatással akár ma is megjelenhetne.
Ezt az első bakteriológiai tárgyú közleményét sorozatban követték további, immár eredeti kutatásokon alapuló, idegen nyelven is megjelent dolgozatai. (Az Egyetem Évkönyvének adatai alapján „Az egyetemi tanárok és tanítók irodalmi munkássága az 1882/83. tanévben” című fejezetben Korányi Frigyes tanár három, Hőgyes Endre tanár kettő, ugyanekkor Babeş Viktor magántanár huszonnégy közleménnyel szerepel.) Kiemelkedően szorgalmas, eredményes munkájára felfigyelt a tanári kar, és Korányi Frigyes állami ösztöndíjat eszközölt ki számára külföldi tanulmányútra.
Babeş útja híres orvostudósokhoz vezetett: Münchenbe (Bollinger, Ziemsen), Heidelbergbe (Arnold), Strassburgba (Tecklinghausen, Waldeyer), Berlinbe (Virchow, Koch) és végül Párizsba. Ott Cornil professzor asszisztense lett a kórbonctani intézetben. Együtt írta vele az első rendszeres orvosi bakteriológiát.
Hazatérve vette át az ő számára újra életre hívott II. sz. Kórbonctani Intézet vezetését. Átjárt a Korányi-klinikára is, és ott rendszeresen bakteriológiai előadásokat tartott. Közben megírta az első magyar nyelvű bakteriológiai könyvet, amely – korábbi, Cornillal közösen írt francia nyelvű bakteriológiai könyvén kívül – világviszonylatban is az elsők között foglal helyet. A 402 lap terjedelmű és élvezetes magyarsággal írt könyvet saját preparátumairól saját kezűleg készített színes rajzokkal illusztrálta. A kitűnő könyv nemcsak a fiatal tudós avatottságáról vall, hanem a budapesti tudósok élénk mikrobiológiai tevékenységéről is – a bakteriológia hajnalán.
Babeş professzor nemzetközi elismerést keltő kórbonctani és bakteriológiai tevékenységére hamarosan felfigyeltek Bukarestben is. Először 1888-ban kérte őt fel a román kormány egy Romániában évek óta rendszeresen előforduló és tetemes károkat okozó „gastro-entero-nephritis” – másként „fertőző haemoglobinvérűség” – néven ismert szarvasmarha-betegségnek, majd – néhány év múlva – a románul „carceag” néven ismert juhbetegségnek a tanulmányozására. Babeş, a kiváló patológus, a kórbonctani elváltozások alapján fertőző betegségre gondolt, és a betegség okozóját valóban meg is találta a beteg állatok vörösvérsejtjeiben. Igaz, a kórokozó protozoont ő még akkor baktériumnak tartotta (ezért nevezte el Haemotococcus bovisnak), mégis: hamarabb ismerte fel a betegség lényegét, mint Theobald Smith, aki a texasi lázra vonatkozó történelmi jelentőségűnek értékelt beszámolóját csak egy évvel később, 1899-ben tartotta meg. Babeş elsőségének elismerését fejezi ki az úgynevezett piroplazmózisokat okozó protozoonok „Babesia” neve is.
Romániában
Babeş, mint az akkori magyarországi román értelmiség egyik kiemelkedő tagja, magyar iskoláztatásban részesült, és magyar állami ösztöndíjjal folytatta tanulmányait. De mint román nemzetiségű, érthetően Románia ügyét is magáénak tartotta, magát mindig is románnak vallotta. Ezt itthon a XIX. század nyolcvanas éveinek magyar nacionalizmusa persze ellenségesen fogadta. De a magyar tudományos és közéletnek számos vezető tagja nagyvonalúan és haladóan gondolkodott. Eötvös József vagy Trefort Ágoston Babeş román nemzetiségének ismeretében is támogatta tehetségének kibontakozását. A Balassa-kör tagjai – a pesti orvosi iskola mesterei – szintén így jártak el, hiszen ők mindent elvetettek, ami ellentétes volt a tudományos igazságba vetett hitükkel.
Babeşt 1889-ben meghívták a bukaresti egyetemre, és ott később ragyogóan fölszerelt intézetet kapott. Csaknem harminc évig dolgozott ott – tudományos dolgozatainak, értekezéseinek száma az ezret is meghaladja. Ezek ismertetése most nem lehet feladatunk. A budapesti orvosi iskola tagjai – akik körébe tartozott Babeş – még eltávozásakor őszintén kifejezték érzelmüket az Orvosi Hetilapban: „Sajnáljuk Babeş tanár távozását, mert jeles készültségű, szorgalmas, a bakteriológia terén pedig ez idő szerint legtevékenyebb szakemberünk volt… Egyébiránt mindenesetre örvendetes tény, hogy a budapesti egyetem növendéke ily fontos misszióval megtiszteltetett, s örülni fogunk neki, ha a munkaköre és annak eredményei iránt táplált reményei teljesülnek, és sikerülni fog neki … az orvosi tudományt mindnyájunk hasznára búvárlataival gyarapítani.”
A magyar orvoskollégákhoz fűződő kapcsolatai továbbra is melegek maradtak. A kölcsönös megbecsülést és rokonszenvet mutatja Babeşnak a Budapesti Királyi Orvosegyesület tiszteletbeli tagjává történő választása 1907-ben, és az a levél, amelyben ő ezt az egyesület elnökének, Bókay Árpádnak megköszönte:? „Ezen megtiszteltetés annál inkább meghatott – írja ebben –, mint hogy a Kir. orvosegyesület magas hivatását és kiváló szakértését ösmerem és nagyrabecsülöm, főleg azonban, minthogy tagjai mindig kiváló barátságot és jóindulatot tanúsítottak irányomban.”
Babeş – Bologa professzornak, romániai orvostörténésznek a tanúsága szerint – azokban az esztendőkben is megőrizte jó emlékeiből táplált érzelmeit, amikor a román-magyar ellentétek a leginkább érződtek. Az első világháború után a kolozsvári egyetemen tanított, és készségesen demonstrált magyarul a románul nem tudó magyar nemzetiségű hallgatóknak. Továbbra is élt megbecsülése a magyar kollégák iránt is. A magyar és a román orvosi kapcsolatok – számos példa tanúsága szerint – a két oldal egymásra találó szándéka folytán jobban alakultak, mint ahogyan az a politikai helyzetből következhetett volna. A pesti orvosi iskola mesterei – akik közül Balassa és mások is tagjai voltak az iaşi Orvosok és Természetkutatók Társaságának is – korán azon munkálkodtak, hogy távol tartsák az elfogult szemléletet a tudományos élettől.
E tudósok magatartása és jó kapcsolata ma is példamutató örökségünk, emléküket őrizzük meg a jövő számára.
