Kettős évfordulója van ebben az esztendőben a hazai Kelet-kutatásnak! Kőrösi Csoma Sándor születésének kétszázadik évfordulója egybeesik Germanus Gyula világra jövetelének centenáriumával. A magyar olvasónak először minden bizonnyal Julianus barát jut az eszébe, ha a Keletre gondol, utána pedig Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác, Stein Aurél, Baktay Ervin és Germanus Gyula neve bukkan elő az emlékezetében, noha a magyar orientalisztika még számos kiváló tudóst és kutatót adott a világnak, a magyar tudományosságnak. Mégsem véletlen, hogy a magyar Kelet-kutatás fő vonulatában a legismertebbek között ott találjuk Germanus Gyula nevét. Megtestesített egy tudóstípust, amely kilépve a könyvek világából, dolgozószobája négy fala közül, kemény megpróbáltatásokat vállalva, a „helyszínen” folytatta munkáját. Az utazó, a felfedező romantikus alakját párosította tudományos tevékenységével. Kétségtelen, hogy Germanus Kőrösi Csoma, Vámbéry és Stein Aurél rokonának érezte magát, bennük látta ideálját.
Életútja – öt esztendő híján – évszázadot ölelt fel. De micsoda évszázadot? Kevés korszak jelentett akkora változást az emberiség történetében, mint e száz esztendő. A tudományos és technikai haladás, a gazdasági, társadalmi és politikai változások micsoda meglepetések elé állították ezt a nemzedéket. A történelem kihívására hányféle választ kellett adni a nemzeteknek, de az egyénnek is. Milyen embert próbáló idők voltak ezek az évtizedek, mekkora változásokat kellett tudomásul venni, túlélni, hűnek maradni az egyszer vállalt eszmékhez vagy éppen alkalmazkodni a felismert igazsághoz. Nemegyszer pedig elvetni a zsákutcának bizonyuló újat, megkeresni a vállalhatót a fennmaradásért folyó küzdelemben. Idézzük Germanus szavait, aki a változások közepette is a folytonosságot kereste: „Mindig az igazságot szolgáld, ne a magad, hanem a köz érdekében, még akkor is, ha a változó légkörben más szelek fújnak.” Mennyire sikerült ez Germanus Gyulának, mennyit tudott ebből az életelvből megvalósítani? Életútja és életműve együttesen jelzi.
I.
Budapesten született 1884. november 6-án. Hányszor elevenítette fel a régi Pestet, ahol a világra jött, és a gyermekéveit töltötte! Alig egy évtizeddel korábban egyesült Buda és Pest a világvárosi fejlődés útjára lépő magyar fővárossá. A kissé talán álmos és provinciális városokból megszületett Budapest. Buda épületei és emlékei néha talán még megidézték középkori fényét, Mátyás reneszánsz világát, a reformkor és a márciusi forradalom Pestje pedig a magyar szellemi élet gyülekezőhelye lett, de a Bécs nyomába eredő magyar főváros „amerikai tempójú” fejlődése éppen Germanus gyermek- és ifjúkorában zajlott le. A születése előtti évtizedben Bécsnek 650000, Budapestnek 290000 lakosa volt; 1890-ben ez a szám 817299-re, illetve 506384-re változott. Élete utolsó évtizedében viszont Bécs 1612500 lakosával szemben Budapestnek már 2038787 (1972) lakosa volt.
Családja egyike volt a rohamosan fejlődő főváros dolgos polgárcsaládjainak: a magyar és német anyanyelvű iparos-kereskedő réteghez tartozott. A család tagjai éppen úgy, mint a gyorsan gyarapodó főváros lakóinak többsége, az ország más részéből kerültek ide. Nagyapja, Germanus Gyula (1809–60) Abaújszántón született, Nyírbátorban volt tanító, ott is halt meg a feleségével együtt. Nehéz sors, de hosszú élet várt a fiukra, Germanus Sándorra (1852–1940), akiről így emlékezik Germanus az önéletrajzában: „Atyám korán elvesztvén szüleit, mint tutajos a Tiszán kezdte pályáját, majd tímársegéd lett, és a pesti Jordán-féle bőrgyárban dolgozott. Amikor megnősült, önállósította magát, és mint bőrkereskedő és cipőfelsőrész-készítő kereste kenyerét.” Büszkén őrizte haláláig atyja 1877-ben kelt bizonyítványát szorgalmáról, tehetségéről. A szabolcsi iparosfiú Budapesten ismerkedett meg a felvidéki Trencsén vármegyéből Pestre települt, német anyanyelvű Zobel (Czóbel) család leányával, Rozáliával, akivel 1882-ben kötött házasságot. Anyai nagyatyja, Zobel Zsigmond (1819–72) Vágújhelyen, nagyanyja Vágagyagoson született. A sok tehetséget adó Czóbel család őséről, aki az egykori Hold utcában nyitott lakkozó (fényező) műhelyt, Germanus ezt írja: „Anyai nagyatyám litographus Pesten.” Kitől örökölte a tehetségét, szorgalmát? Mit adott a környezet, a családi háttér? Erre aligha van pontos válasz. Alkotó tehetségét és szorgalmát örökölhette, de szellemi karaktere és életműve az övé, amelyet maga munkált ki, maga teremtett, és ebben legföljebb néhány tanára állt mellette. A XIX. század erős asszimilációs hulláma, a nemzeti megújhodás, a reformkor és szabadságharc mítosza, a nemzeti liberalizmus eszméi, párosulva az indusztrializmus kérlelhetetlen hatásával, magyarrá tették ezt a német nyelvű polgárságot. Átélte a magyarság történelmét, azonosult a múltjával. Nem véletlenül jegyzi meg Germanus rövid „hivatalos” önéletrajzában: „Mindkét nagyatyám 1849-ben mint honvédközkatona harcolt.”
Germanusról részben könnyű, részben nehéz életrajzot írni, hiszen annyiszor és annyi formában írta meg a saját életét, örökítette meg benyomásait. Éppen ezért életútjának krónikása is elsősorban ezeket az írásait, könyveit ajánlja az olvasó figyelmébe. Legföljebb csak a pályakép megrajzolására, a vázlat elkészítésére vállalkozhat, fölvillantva egy-egy eseményt, kapaszkodót a pálya bemutatása során. Nem volt jó tanuló! A VIII. Kerületi Községi Főreáliskolában tett érettségi vizsgát 1902-ben, majd különbözetivel gimnáziumi érettségit is szerzett. A törekvő, dolgos polgárcsalád gyakorlati pályára szánta a romantikára hajló, kalandokra vágyó és álmodozó ifjút, akit elsősorban a „szellemiek” érdekeltek. Az iskolával nem törődött, elhanyagolta a legtöbb tárgyat, de szerette a történelmet és abból jó jegyeket is szerzett. Kitűnt az önképzőkörben, pályázatot nyert irodalmi alkotásaival. Németül és franciául eredetiben olvasta a költőket és filozófusokat, Voltaire volt az eszményképe. De már korán felébredt érdeklődése a Kelet iránt, a török világ Magyarországa ráirányította figyelmét a Balkánra és a Török Birodalomra. Nem mondhatjuk, hogy osztatlan örömet okozott atyjának, amikor beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, ahol a történelem és latin szakot választotta.
Az egyetemi évek alatt a görög, latin és történelmi tanulmányok mellett és részben ezzel összefüggésben érdeklődése egyre inkább az orientalisztika felé fordult. Törökül kezdett tanulni, s ehhez nyári balkáni utazásai során további ösztönzést kapott. De ha orientalisztikával akart foglalkozni, angolul is meg kellett tanulnia, így szaktárgyai mellett hamarosan birtokában volt a legfőbb világnyelveknek, és megtanult törökül, perzsául és arabul is. Számtalan külföldi utat tett már egyetemi évei alatt, előadásokat hallgatott a konstantinápolyi, bécsi és lipcsei egyetemeken, részben nyelvi tanulmányai elmélyítésére, részben pedig orientalisztikai tanulmányai érdekében. A bécsi egyetemen a német irodalom, valamint állam- és jogtörténet mellett elsősorban arab nyelvet, archeológiát és balkanológiát tanult. Abdul Hamid önkényuralma idején (1903), amikor bezárták a bölcsészkart Konstantinápolyban, joghallgató volt a konstantinápolyi egyetemen. Ott csatlakozott az ifjútörök mozgalomhoz, ezért le is tartóztatták. De a Monarchia konzulja kiszabadította, sőt lehetősége nyílott egy kis-ázsiai utazásra, ami számos barátot szerzett neki a török írók és későbbi politikusok között. A mai olvasó előtt bizonyára elképzelhetetlenül szabadnak tűnik a legkülönbözőbb külföldi egyetemeken egy-egy szemesztert végző diák képe, aki végül is bámulatos nyelvismeretre tett szert, és tudományban és tapasztalatokban hihetetlenül meggazdagodva fejezte be tanulmányait. Egyetemi éveiről, utazásairól, kalandjairól és tanulmányairól számos helyen szól Germanus Gyula, de talán mindenekelőtt A félhold fakó fényében ( Kelet varázsa) c. kötetében.
A sokat tapasztalt, sokat tudó diák késő öregségében is nagy szeretettel és tisztelettel szólt egykori mestereiről: „Kiváló vezetőim voltak: Marczali Henrik, Angyal Dávid, Ballagi Aladár történészek, Hegedűs István görög filológus, azután Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác orientalisták és Kúnos Ignác turkológus. A megemlítetteken kívül még sok kiváló tanárnak tartozom köszönettel.” 1907-ben avatták bölcsészdoktorrá „summa cum laude” török nyelv és irodalomból (Vámbéry Ármin), arab nyelv és irodalomból (Goldziher Ignác), valamint ókori világtörténetből (Kuzsinszky Bálint). Néhány kisebb írása után igazi sikert hozott neki – e kötetünkbe is felvett – tanulmánya Evlija Cselebiről és a XVII. századi török céhekről. Ennek alapján pályázatot nyújtott be egy ösztöndíjra, amit Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter értesítése (1907. XII. 14.) szerint meg is kapott: „Keleti történelmi kutatások czéljából szándékolt egy évi angolországi tanulmány útjára 2000 azaz kettőezer korona külföldi ösztöndíjat engedélyezek.” (Jelentős összeg volt ez a 2000 koronás ösztöndíj, hiszen lakbérpótlék nélkül 2600 korona körül volt az évi fizetése egy 40 év körüli családos minisztériumi tisztviselőnek, és csak évi 1600 koronás fizetést találunk Germanus Gyula 1915. évi kinevezési okmányán is.)
Germanus Gyula élt a lehetőséggel és 1908–11 között három esztendőt töltött Angliában. A British Museum keleti osztályán folytatta kutatómunkáját. De Nagy-Britannia ennél sokkal többet jelentett számára: olyan világ nyílt meg előtte, és olyan távlatok, amellyel kevés korabeli magyar dicsekedhetett. Vámbéry Ármin támogatásával, saját irodalmi munkássága megkezdésével ez a három évre nyújtott esztendő meghatározó élménye és formálója maradt egész életében. Akkor élhetett Londonban, akkor teremthetett kapcsolatot a brit szellemi és társadalmi élet magasabb köreivel, amikor az első világháborút megelőző hatalmi vetélkedés már világossá tette az antant és a központi hatalmak ellentétét, a háborús előkészületeket. De érdemes azt is megemlíteni, hogy a belső társadalmi-nemzetiségi problémákkal küzdő Magyarországon, a vilmosi Németország mellett egyre inkább elkötelezett Monarchia Magyarországán élt az angol orientációnak valamiféle kései reneszánsza. Éppen Apponyi Albert minisztersége idején volt a londoni Világkiállítás, ahol hatásos magyar kulturális bemutatkozásra került sor. A válasz, a rezonancia halk volt, de a nyomait azért felfedezhetjük Nagy-Britanniában is. Germanus is azok közé tartozott, akik az angol-magyar kapcsolatok erősítésére törekedtek. De a korszerűsítés, a modernebb Magyarország utáni vágy a megújhodás, az új reformprogram hívei közé vonzotta.
II.
A kitágult látókörből fakadó vágyai megvalósításához nem éppen könnyen találhatott megfelelő terepet a Londonból Kúnos Ignác hívására visszatérő Germanus Gyula. A Magyar Kir. Keleti Akadémia nyelvtanítója (lektor) lett 1912-ben, majd 1915-ben a török és arab nyelv kinevezett „segédtanára”. A Keleti Akadémia kereskedelmi szakembereket képzett a balkáni és közel-keleti országokkal folytatott kereskedelem lebonyolítására, és a keleti nyelvek s az iszlám országok kultúrájának megismertetése lehetőséget adott Germanusnak hazai tanári és tudományos pályája megkezdésére. Közben a budapesti Református Teológiai Akadémián magántanárként keleti nyelveket és összehasonlító mohamedán vallástörténetet adott elő. E nyelvtanári és tudományos munkásságának adatait megtaláljuk irodalmi alkotásai és nyelvkönyvei (angol, török, arab), szótárai jegyzékében. De a széles érdeklődésű, sokat utazó tapasztalt fiatal tanár felkeltette a kormányzati körök figyelmét is. A világháború kitörése különös válaszút elé állította Germanus Gyulát. Ifjúsága boldog diákéveinek színhelye, Németország, Törökország és Ausztria-Magyarország szemben állt nem kevésbé szeretett Angliájával, Franciaországával és Itáliájával. Igyekezett hű maradni hazájához, hazája vélt érdekeihez, de kikerülni a fegyveres részvételt.
A Miniszterelnökség sajtóirodájára osztották be; „a külföldről érkezett sajtótermékek ellenőrzésére kiküldött megbízott”-ként (1914. X. 27.), így rendkívüli tájékozottságra tett szert, és lehetőséget kapott, hogy tisztán lásson, amit háborús írásai is tükröznek. A Tisza Istvántól kapott megbízatás alól csak Károlyi Mihály köztársasági elnöksége idején (1919. febr. 26-án) mentik fel, amikor feloszlatják a testületet a Miniszterelnökségen. 1915 júliusában különleges megbízatással utazik Törökországba, mint a „Vörös Félhold Támogatására Alakult Országos Bizottság” megbízottja, ahogy a volt miniszterelnök, gróf Khuen-Héderváry Károly elnöklete alatt álló testület francia nyelvű meghatalmazása jelzi. A brit expedíciós csapatok és a Dardanellák védelmében részt vevő török hadsereg között lezajlott csatának közvetlen részese, szemtanúja. A „Vöröskereszt” mohamedán testvérszervezetének, a „Vörös Félholdnak” a képviselőjeként volt jelen a török csapatok oldalán, majd sebesülten angol fogságba esett, de szabadon engedték, VI. Mehmed Resád szultán pedig a Medzsidije rendjellel tüntette ki. (A kitüntetést „stílszerűen” később egy angol leánynak adta ajándékba.) Többször megfordult a háború alatt Törökországban, Romániában és számos nehéz feladatot oldott meg, közben pedig folytatta irodalmi tevékenységét, külpolitikai publicisztikai tevékenységét. Az orientalisztikát, a politikai eszméket érintő polémiáit a szaksajtóban vívta meg, szembe szállva a „turanizmus” tudománytalan irányzatával. Annál inkább megtehette, mert tagja volt a Közép-Ázsia Kutatására Alakult Nemzetközi Bizottságnak, a Német Keleti Társaságnak és tiszteletbeli titkára a Magyar Turáni Társaságnak. Érdemes azonban idéznünk a korabeli hazai hivatali viszonyok ellentmondásossága miatt újra miniszterséget vállalt Apponyi válaszát Germanus pártfogójának, Khuen-Hédervárynak (1917. X. 30.): „Dr. Germanus Gyulának, a keleti akadémia segédtanárának rendes tanárrá való kinevezése érdekében hozzám intézett nagybecsű soraidra válaszolva értesítelek, hogy Germanus Gyula kinevezése ez idő szerint nem történhetik meg, mivel megfelelő állás üresedésben nincsen, gondoskodni fogok azonban arról, hogy a jövő évi költségvetés elfogadása után rendes tanárrá való kinevezése késedelem nélkül megtörténjék.”
Germanus Gyulát egy év múlva valóban kinevezték a Keleti Akadémia rendes tanárává. Kinevezése után, 1918 decemberében feleségül vette Hajnóczy Rózsát (1892–1944), Hajnóci Rajmond József (1854–1931) Szepes vármegyei tanfelügyelő és történetíró leányát. Az 1920-as évek elején az ország helyzetének, a keleti gazdasági kapcsolatok arányainak megváltozása, valamint a közgazdaságtani ismeretek jelentőségének felismerése következtében a Budapesti Tudományegyetem önálló fakultásaként megalakult a Közgazdaságtudományi Kar, amely később a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem egyik kara lett. A megszűnt Keleti Akadémiáról Germanust áthelyezték a Közgazdaságtudományi Karra, a Teleki Pál igazgatósága alatt álló Keleti Intézetbe, a török, perzsa, arab nyelv és az iszlám művelődéstörténet előadójaként. Itt is folytatta sokirányú irodalmi tevékenységét, török nyelvkönyvet jelentetett meg, újabb utazásokat tett Európában és a Keleten, többek között a megújuló Törökországban is. Kitűnő nyelvtudása, széles ismeretségi köre és írói munkássága alapján a PEN Club egyik szervezője lett Magyarországon, sőt John Galsworthy ajánlatára 1926-ban a Magyar Pen Club titkárává választották. Később ő szervezte meg a Pen Clubot Bulgáriában (1928) és Egyiptomban (1934) is. Érdeklődése ugyan még mindig elsősorban a törökséghez vonzotta, de az évek során egyre nagyobb figyelemmel fordult az iszlamológia valamint az arab világ felé. Ebben talán az is szerepet játszott, hogy az első világháborúban összeomlott Török Birodalom és a Monarchia kapcsolatai nagyobb hatással voltak a kortársakra, mint a Kis-Ázsiába visszaszorult új Török Köztársaság. Az egykori Török Birodalom helyén keletkező új arab államok, a brit és francia befolyási övezetekhez tartozó mandátumterületek viszont világossá tették az arabság előtérbe kerülését, az arab világ jelentőségének megnövekedését. A török forradalomról tanulmányt közölt 1928-ban magyarul és franciául, amibe beledolgozta az Oszmán Államról írott, kéziratban maradt korábbi művének egy részét is. E tanulmányainak köszönheti Kemál Atatürk Törökországának meghívását. Újabb törökországi látogatása azonban csalódást okozott; a folytonosság megszakadását féltette a modernizálódást szolgáló intézkedésektől, a régi Törökország, a hagyományok megtagadását tapasztalta a történelemben, a művelődés- és irodalomtörténetben. Bár sok tekintetben elismeréssel szólt a reformokról, egészében mégsem vonzotta Kemál politikája. Bár végleg nem szakadt el a törökségtől, s nosztalgiája mindig erősen élt az „első szerelmet” jelentő Törökország iránt, ez az utazás mégis fordulópont volt tudományos és irodalmi működésében.
Az iszlám általános történelmi és politikai vizsgálata, a mohamedán országok művelődési és irodalmi viszonyainak tanulmányozása újabb lehetőséget kínált a számára. 1929-ben meghívást kapott a híres indiai költőtől, Rabindranath Tagore-tól, hogy az elnöklete alatt álló szantiniketáni egyetemen (Bengál) szervezze meg az iszlamológiai tanszéket, és legyen annak első professzora. Az iszlám fontos szerepet játszott Indiában, a hindu és mohamedán politikusok együtt harcoltak a brit uralom ellen, és csak India függetlenné válása után került sor a hindu India és a mohamedán Pakisztán különválására. Indiában azonban igen sok mohamedán maradt később is, számos vezető tisztséget töltöttek be és töltenek be a mai napig iszlám vallású indus politikusok (India egyik köztársasági elnöke, Zakir Huszein is mohamedán volt). Germanus Gyula ugyan sohasem tekintette magát indológusnak, hiszen iszlamológusként tartózkodott Indiában, mégis különleges szálak kapcsolták ehhez a földrésznyi országhoz és vezetőihez.
Felkészülten ment Indiába, és ott széles körű ismereteket szívott magába. India számos egyetemén tartott előadást, tucatnyi tudományos és irodalmi cikket publikált. Bár megbízatása három évre szólt (1929–32), a kalkuttai és daccai egyetem vizsgabizottságának 1936-ig tagja maradt. Idegen nyelveken megjelent történelmi és nyelvészeti tanulmányain kívül indiai évei után írta meg A mai India című tanulmányát (1933), éppen úgy, mint az India világossága (Mahátmá Gandhi, 1934) című könyvét. De visszatér India az Allah Akbár!-ban is, hiszen itt Indiában, a delhi nagymecsetben tért át a mohamedán hitre, és került még közelebb a keleti lélekhez. A három indiai esztendőnek van még egy irodalmi alkotása, amely irodalmi és történelmi értékei mellett egyben az időszak krónikája is. Ez pedig a G. Hajnóczy Rózsa nevében és neve alatt – ténylegesen felesége akkori naplójának felhasználásával – írott Bengáli tűz, amely 1944-ben látott napvilágot Budapesten. (Az azóta tíz kiadást megért mű – a Szerzői Jogvédő Hivatal bizonyító eljárása alapján – Germanus Gyula irodalmi alkotása, első felesége, „G. Hajnóczy Rózsa” nevét írói álnévként 1974-ben nyilvántartásba is vették.)
Indiai tartózkodása alatt határozta el Germanus Gyula, hogy ellátogat a szent városokba, Mekkába és Medinába, s elvégzi a mekkai zarándoklatot. Nem sok európai vállalkozott előtte erre a feladatra. Germanus az iszlám világát belülről kívánta megismerni, át akarta élni azt teljes valóságában. 1934. június 1-jén egyévi fizetéses szabadságot kapott, továbbá 1000 pengőt a Közoktatásügyi Minisztériumtól, ugyanannyit az Egyetemtől és 2000 pengőt Budapest polgármesterétől az út támogatására. Ehhez még más tudományos és társadalmi szervek segítségére is számíthatott. Először Kairóba utazott, ahol az ezeresztendős Azhar mecsetiskola tanítványaként készült fel első mekkai zarándokútjára, amelyről 1936-ban megjelent, és azóta hat magyar, egy német és egy olasz kiadást megért Allah Akbár! című művében számol be.
1939. június 1-től engedélyt kapott egy újabb, egyesztendős arábiai útra, és a második világháború küszöbén ismét útra kelt. Nem is akárhogy, hanem – a Közgazdaságtudományi Kar fizetéses szabadságon lévő intézeti tanáraként – mint a Magyar Kereskedelmi Tengerészet tengerjárójának matróza. Erről az útjáról csak előadásokban, újságcikkekben számolhatott be visszatérése után.? Megjárta Libanont, Egyiptomot, Szaúd-Arábiát, Mekkában és Medinában elvégezte kutatómunkáját és zarándoklatát, és sok-sok újabb barátot szerzett. Ezt követően, mint az első európai, karavánnal áthatolt a Ghureirai-sivatagon, Rijádhba. De a világégés nem kímélte Magyarországot sem, így hosszú időre véget értek Seikh Abdul-Karim Germanus utazásai. A következő években csak levelezés útján érintkezhetett arab és mohamedán tudós barátaival, írótársaival.
III.
1941-ben, Teleki Pál halála után a Kar megbízta a Keleti Intézet igazgatói teendőinek ellátásával. Bár publikációs tevékenysége ez időben némileg csökkent, újabb nyelvkönyvek mellett ekkor írta meg a kötetben is (részletként) szereplő Az arab szellemiség megújhodása című művét, amely 1944-ben egy időben látott napvilágot a Budapesti Szemle hasábjain és a Keleti Társaság kiadványai sorában. 1943-ban kezdte meg a Bengáli tűz írását, amely – mint ahogy már említettük – ugyancsak 1944-ben került piacra a Singer és Wolfner cég kiadásában.
Az ostrom és a háború borzalmai közepette bátran viselkedett, ahol tudott, segített, nemegyszer saját élete kockáztatásával is. De a történelem iszonyata, a megismert és átélt tragédiák, s különösen felesége, Hajnóczy Rózsa halála – önkezével vetett véget 1944-ben az életének – mélyen megrázta. Szinte menekült önmaga elől, keresve a cselekvés minden formáját és lehetőségét. 1945-ben részt vett az egyetem újjászervezésében, a diákok szociális helyzetének javításában. Ha módja volt rá, az igazságot szolgálta az igazolásoknál, amelyek – ahogy ilyenkor már szinte törvényszerű – nemegyszer a személyes bosszúnak, az igazságtalanságnak is utat engedtek. Engedélyt kért a háborús bűnösök meglátogatására, érdekelték az indítékok, az embertelenséget elkövetők motívumai. Féltette az embereket, s nemegyszer hozta önmagát is félreérthető vagy éppen kétséges helyzetekbe. Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy mélyponton volt pszichikailag. Nem mindig volt önmaga ura, cselekedeteiből nemegyszer hiányzott a körülmények és következmények pontos felmérése. Elsősorban régi szenvedélyének, a lovaglásnak élt, amit azonban a közérdekkel is összekötött; a lótenyésztés újjászervezésében játszott szerepét a földművelésügyi miniszter is elismerte. Változást, elégtételt jelentett sorsában Keresztury Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszter 1946. április 18-án kelt értesítése a köztársasági elnök március 22-i elhatározásáról, amellyel a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közgazdaságtudományi karán lévő Keleti Intézethez egyetemi nyilvános rendes tanárrá nevezi ki. Ettől kezdve már nem mint intézeti, hanem mint egyetemi tanár folytatta tevékenységét a Közgazdaságtudományi Karon. A keleti nyelvek és az iszlám művelődéstörténet oktatása mellett 1948-ban megbízást kapott az „Olasz műveltség és gazdaságpolitikai tanszék” igazgatói teendőinek ellátására az olaszul is jól tudó, olasz nyelven is sokat publikáló Germanus Gyula.
Közben azonban már más terveket forgatott a fejében. Noha korábban a Közgazdaságtudományi Kar mellett működő Keleti Intézet átszervezésére, e komplex intézet nyelvi, történeti, közgazdasági stb. jellegének megőrzésére, nagyszabású kifejlesztésére gondolt, a „fordulat évének” általános politikai konzekvenciáitól és a készülő közgazdasági egyetemi reformok következményeitől tartva felvette a kapcsolatot Németh Gyula professzorral, és át akart menni a Bölcsészettudományi Karra. Németh Gyula, a török filológia professzora 1948. augusztus 16-án Párizsban kelt levelében ezt írta Germanusnak: „Tervedet a magam részéről a legmelegebben támogatom, de csak olyan formában tartom megvalósíthatónak, hogy tanszéked átjön a Bölcs. Karra, és ezzel visszaállítjuk a Goldziher-féle régi sémi filológiai tanszéket. Csak önálló tanszékről lehet szó, önálló intézettel… Nagyon örülnék, ha a jövőben Veled ilyen formában együtt dolgozhatnék.” (A szünetelő sémi filológiai tanszék előadásait a második világháború alatt – a Török Filológiai Tanszék keretében – előbb Prőhle Vilmos egyetemi tanár, majd pedig Czeglédy Károly mint felkért előadó tartotta.)
Az események gyorsan peregtek a Közgazdaságtudományi Kar mellett szervezett Keleti Intézet sorsát illetően. Minden olyan elképzelés, amely ennek az intézetnek kifejlesztésére irányult, semmivé foszlott. Talán nem kell hangsúlyozni, hogy a Kelet és általában a harmadik világ jelentőségének megnövekedése miatt milyen elhibázott intézkedés volt Germanus nagyszabású tervének elvetése. De nemcsak a fejlesztést vetették el; az 1948. szeptember 29-én kelt közoktatásügyi minisztériumi leirat már az intézet megszüntetéséről, könyvtárának és bútorainak a Bölcsészettudományi Karra történő átszállításáról intézkedik. Németh Gyula és Germanus elképzelése arról, hogy a Közgazdaságtudományi Kar Keleti Intézetének megszüntetésével a régi Sémi Filológiai Tanszék felújításával jöjjön létre a Bölcsészettudományi Karon a Sémi (Arab) Filológiai és Iszlám Művelődéstörténeti Intézet, még sokáig váratott magára.
Germanus Gyulát – mint a Közgazdaságtudományi Kar egyetemi nyilvános rendes tanárát, „aki a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán teljesít szolgálatot” (1949. nov. 30.) – beosztották a Németh Gyula vezetése alatt álló Török Filológiai Tanszékre. De fizetését egészen 1955. május 31-ig a Közgazdaságtudományi Egyetem folyósította részére. 1956 után Germanus Gyula nemzetközi hírneve és tekintélye, nemzetközi kapcsolatai is hozzájárultak ahhoz, hogy egyetemi törekvései nagyobb méltánylásra találjanak; közben tagja lett az országgyűlésnek (1958–1966) is, és 1958. november 1-jei hatállyal a művelődésügyi miniszter rendeletére felállították az Arab Irodalmi és Művelődéstörténeti Tanszéket és ezzel egyidejűleg Germanus Gyulát a Török Filológiai Tanszékről ide helyezték és megbízták a tanszék vezetésével. Hat esztendővel később, 1964 augusztusában, 80 éves korában felmentették a tanszékvezetői megbízatás alól, és Germanus Gyula a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának professzoraként vonult nyugalomba. Több mint fél évszázados tanári működéséből tehát egy évtizedet a Keleti Akadémián, 27 esztendőt a Közgazdaságtudományi Karon töltött, részben mint intézeti (1921–46), részben mint egyetemi tanár (1946–48). Arra a Karra, ahol nagynevű mesterei nyomán elindult, csak 64 esztendős korában került vissza, mint „szolgálattételre beosztott” közgazdaságtudományi egyetemi tanár (1948–55), majd beosztott professzor (1955–58), végül pedig, 74 esztendős korában – néhány esztendőre – újra önálló tanszéket kapott. Ha végigtekintünk a pályáján, fölmerül a kérdés, vajon jól gazdálkodott-e a magyar tudomány- és felsőoktatási politika Germanus Gyulával? Teremthetett-e Germanus az egyéni alkotóműhely mellett igazi „iskolát” a keletkutatás reá eső területén? Nehéz erre válaszolni! Egészen más irányú igényeket kellett kielégítenie a praktikus, pragmatikus célzatú Közgazdaságtudományi Kar Keleti Intézetének, mint a Bölcsészettudományi Kar megfelelő intézményének. Germanus évtizedekre távol maradt a Bölcsészettudományi Kartól, műhelyeitől, alkotó légkörétől, nem is könnyen azonosította magát annak filológiai, szorosabb értelemben vett teoretikus szemléletével, igényeivel és „elvárásaival”.
A Bölcsészettudományi Karon kifejtett pár esztendős működése mégis maradandónak bizonyult; az ő érdeme, hogy az arab nyelv és iszlamológia végleg gyökeret vert. Tanítványai számos helyen folytatják tevékenységüket, ahová magukkal vihették a megszerzett speciális ismeretanyagot. Hasznos ismeretekkel bővítette azoknak a nem-orientalistának készülő történészeknek, irodalomtörténészeknek a tudását is, akik „hallgattak Germanust!” Az iszlám művelődéstörténet keretében, széles világtörténelmi beágyazottságban tárgyalta a mohamedán világ történeti, jogi, vallási problémáit. Messzi tájakra, régi korokba ragadta magával hallgatóit, igazi kalanddá avatta óráit, felsorakoztatva a tudós, az író és a színész minden adottságát. Élete maga is történelem volt, bőven mérhette hát emlékeit, anekdotáit. Elzárt esztendőkben, az ötvenes években nyitott ablakot a világra. Megláttatta tanítványaival Kelet feltámadó és szunnyadó népeit, plasztikus képet festett a megújhodó iszlám világáról, történelmi és szellemi problémáiról. „Európa és a világ csak későn ismeri fel az iszlám mélyben feszülő erőit, és mint annyiszor és annyi másban, megkésve és rosszul fog reagálni rájuk” – mondotta nemegyszer. Tudta és hirdette, hogy az iszlám megújhodást és szellemi erőforrást jelent ezeknek a népeknek, és közvetve és közvetlenül meghatározó szerepet fog játszani a világtörténelem következő évtizedeiben. Még megérte jóslata drámai valóra válását, és elégtételül szolgálhatott neki, hogy „odafigyelő” tanítványait a megértés előnyével indíthatta útjukra.
IV.
A tudós alkotó tevékenységének egyik fokmérője vitathatatlanul a szakirodalmi „teljesítmény” (válogatott műveinek jegyzéke e kötetünkben is megtalálható). Az oktató és szervező munka értékét sem vonhatja senki kétségbe. De az újat hozó, önálló forrásfeltáráson alapuló kutatómunka, az erre épített szintézis megalkotása a historikus „megméretésének”, elbírálásának igazi eszköze. Germanus Gyula életútja, életpályája – kiemelkedően nagy tárgyi tudásának állandó gyarapítása ellenére – nem kedvezett a forrásokban elmélyedő, aprólékos filológiai munkának. De egyénisége sem ebbe az irányba terelte, más alkatot, más tudóstípust testesített meg. Irodalmi termésében 1945 előtt is igen nagy számban találhatók – a tudományos kutatásra támaszkodó írások mellett – gyakorlati célokat szolgáló nyelvkönyvek, szótárak, újságcikkek, tudományos felkészültséget kívánó ismeretterjesztő dolgozatok, a magas színvonalú publicisztika és az esszéírás körébe tartozó tanulmányok. Az sem véletlen, hogy a Budapesti Szemle volt egyik legkedveltebb folyóirata, írásainak fő fóruma. E nagy múltú liberális folyóiratnak kiválóan megfelelt Germanus Gyula klasszikus német pozitivista történészeken (Ranke stb.) és angol esszé- és történetírókon (Macaulay stb.) iskolázott szemlélete, stílusa. Aligha férhet kétség ahhoz, hogy Germanus Gyula a történelmi esszé műfajának kiemelkedő művelője volt, hiszen eredeti gondolkodása, széles műveltsége, fogékonysága és írói kvalitásai szinte predesztinálták erre.
Írói adottságain kívül a gazdag élményeket felhalmozó utazó, a magával ragadó előadó is háttérbe szorította a tudós kutató alakját. A Pen Club titkáraként, hírlapok munkatársaként vagy riportalanyaként közzétett, s a nagyközönségnek szóló olvasmányos munkái írói arcélét még markánsabbá tették. Éppen ezért érte olyan váratlanul és megrázóan – mennyi ellentmondásosság adódik az életben! – a Magyar Írók Szövetsége „Dr. Germanus Gyula író úrnak” címzett (1950. márc. 2.) határozata, amely szerint: „régi tagságát – minthogy az Ön munkásságának súlypontja a tudományos szakirodalom területére esik – a bizottság is és a Vezetőség is megszüntette”.
Depressziós, labilis lelkiállapota a háború utáni esztendőkben kitapintható szakirodalmi működésében is. Ezeket az éveket (1945–48), a háborút követő szellemi felélénkülés és a megújhodás vágya jellemezte. A magyar szellemi élet pezsgő időszaka volt, amikor tömérdek kitűnő könyv, fordítás, esszé és tanulmány jelent meg Magyarországon. Germanus irodalmi tevékenysége azonban ezt egyáltalán nem tükrözi, ezek az évek szinte kiesnek életművéből, elhangzott előadásainak pedig nincs irodalmi vetületük. Hiába kapta meg egyetemi tanári kinevezését, a fordulat évét, a „személyi kultusz” időszakát megelőző esztendők (1945–48) számára nem az alkotás évei voltak. A Keleti Intézet megszüntetését követő áthelyezése a Bölcsészettudományi Karra, második házassága a világégésben házastársát szintén elveszítő Kajári Katalinnal, aki nemcsak új otthont teremt számára, hanem legközelebbi munkatársa is lesz, lehetővé tette új alkotó korszakának kibontakozását. 1945–49-ig tudományos publikációi sorában egyetlen kisebb jelentőségű, angol nyelvű írása jelzi irodalmi működését, 1950–56 között viszont – akkor, amikor alig jelent meg külföldön magyar szerző publikációja – egymást követték arab és iszlám vonatkozású dolgozatai, öregbítve hírnevét a moszlim világban. Az arab szellemiség megújhodása című tanulmányának (1944) szinte folytatásaképp egyre újabb és újabb szerzőket ismert meg, és irodalmi alkotásaik feldolgozása révén az újabb arab irodalom egyik legkiválóbb ismerője és kritikusa lett, amit páratlan értékű levelezése is jelez. Régi és újabb munkásságának összegezése a három kiadást megért magyar nyelvű arab irodalomtörténet, amely az irodalomtörténeti monográfia kereteiből kilépve művelődéstörténetté tágult.
V.
A magánélet bénító válsága, a személyi kultusz évei után – az enyhüléssel párhuzamosan – mind többet és többet publikált. Tudományos értékű dolgozatok, cikkek, népszerűsítő, ismeretterjesztő könyvek, régi műveinek módosított új kiadásai jelzik az 1957-től haláláig (1979) terjedő termékeny időszakot. A félhold fakó fényében (1958) című önéletírása megjelenésekor már 73 esztendős Germanus Gyula, és ez nem éppen a legalkalmasabb életkor az alkotói kiteljesedéshez. Mégis ekkorra esnek újabb nagy utazásai, külföldi és hazai szereplései, beleértve az iszlám országok egyetemein, akadémiáin tartott előadásokat vagy éppen a bécsi rádió tudományos szekciójában éveken keresztül tartott német nyelvű előadássorozatát. Szinte újrafogalmazza, feldolgozza eddigi munkássága eredményeit. Nem kétséges, hogy élete utolsó 25 esztendejének külföldön publikált irodalmi termése imponáló, a késői évek idegen nyelvű cikkei megérdemelnék a gyűjteményes kiadást. E nélkül torzónak tűnhet a hazai olvasónak Germanus Gyula életműve, munkássága.
Nem véletlen, hogy 1955-ben, abban az esztendőben, amikor a világpolitikában a hidegháborús feszültség után bekövetkezett az enyhülés, amikor megkezdődtek a nemzetközi konferenciák, a „nagy utazások”, Germanus Gyula, a „Kelet vándora” is útra kelt és kelhetett másfél évtizedes várakozás után, más körülmények között, más feltételek mellett folytatva küldetését. Már nem a magános utazó, a felfedező, a karavánnal hetekig vándorló kutató, hanem keleti uralkodók, kormányok meghívottja, egyetemek és tudományos akadémiák ünnepelt vendége. Most már nem hiányzott a diplomáciai protokoll sem, megváltoztak az utazás technikai feltételei és körülményei. Kevés kivétellel felesége társaságában tette meg ezeket az utakat, repülőgépen. A tegnap és ma keleti világa mellett ezt is tükrözik úti beszámolói, könyvei. Hiába került Kelet varázsa címen egy kötetbe a régi utazásokat megörökítő A félhold fakó fényében és a Kelet fényei felé, másfajta utazásokat, élményeket jelez az egyik és a másik. 1955 után megtett útjai páratlan sikert, fényes fogadtatást jelentettek számára, s egyben elégtételt is. Mindig az volt a vágya, hogy a „híd” szerepét töltse be Kelet és Magyarország között. 1955-ben a kairói és alexandriai egyetem, nem sokkal utána pedig a damaszkuszi egyetem hívta meg, hogy tartson előadást az arab irodalom köréből. Elismerésként a kairói Tudományos Akadémia levelező tagjává (1956), az Arab Írók Szövetsége tiszteletbeli tagjává (1957) választotta. Ünneplésére „Germanus-hetet” rendeztek Kairóban, ahol arab nyelvű előadássorozataival aratott újabb sikereket.
De nem vált hűtlenné Indiához sem, és India sem feledkezett meg róla. Régi indiai kapcsolatukat felelevenítve közeli barátságba került India budapesti – és moszkvai – nagykövetével, Menonnal, és ez a barátság élete végéig tartott. 1958-ban az indiai kormány meghívására India számos egyetemén (Bombay, Agra, Aligarh, Lucknow, Patna, Calcutta, Santiniketan, Hyderabad, Delhi) szerepelt nagy sikerrel. Egykori indiai ismerősei azóta magas tisztségekbe emelkedtek, mások már nem voltak életben. Mahátmá Gandhi, akiről könyvet írt, és akivel előző útján még találkozhatott („szabarmati szentélyében kerestem fel”), már egy évtizede halott volt! De sok más között ott voltak egykori barátai, Zakir Huszein és Radhakrisnan egyetemi tanárok (mindketten India államelnökei lettek) és Dzsavaharlal Nehru miniszterelnök, Indira Gandhi atyja. Germanus Gyula Indiában is a hazáját szolgálta, olyan feladatokat vállalt és hajtott végre, amit az utókor is elismeréssel fog számon tartani. Személyes kapcsolatait, az iránta megnyilvánuló bizalmat jóra használta fel látogatásai során, éppen úgy, mint e földrésznyi ország Magyarországra látogató képviselőivel folytatott megbeszélésein.
Sorra következtek a többi arab országok is, így 1961-ben Marokkó, ahol Rabatban és Fezben tartott előadást. 1965 tavaszán Szaúd-Arábia királya meghívására ellátogatott Arábiába, és harmadszor is elvégezte a mekkai zarándoklatot, most már mohamedán hitre tért feleségével (Aisha) együtt. De emellett előadásokat is tartott Szaúd-Arábiában. Ezekben az esztendőkben szinte minden évben több hónapot töltött Kairóban és Damaszkuszban. 1966-ban a damaszkuszi Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Ezután Irak következett, ahol a város évezredes alapítását ünneplő bagdadi Tudományos Akadémia is meghívta tagjai sorába (1967).
A már említett arab akadémiákon kívül a római Accademia del Mediterraneo (1952), majd pedig kitüntetés adományozásával egyidejűleg az Accademia Leonardo da Vinci is (1973) rendes tagjai közé iktatta, akárcsak a londoni Institute for Cultural Research és a delhi Indian Institute of Islamic Studies. A külföldi elismerés, tudományos előadásokkal összekötött utazásai az egyre fontosabb szerepet betöltő harmadik világban, elsősorban az iszlám és arab országokban, nemcsak Germanus Gyula, hanem a magyar tudományosság tekintélyét is öregbítették. Germanus azért tért mohamedán hitre, s végezte el a zarándoklatokat, mert keleti emberré kívánt válni, hogy belülről ismerhesse meg az iszlám világát, és őszinte szívvel szólhasson a keleti emberhez. Belülről akarta látni az iszlám épületét, de ugyanakkor európai tudós is kívánt maradni, aki a racionalizmus, a tudományos objektivitás eszközeivel közelíti meg tárgyát. Közben pedig őrizte magyarságát – szinte gyermekien őszinte és lelkes érzésekkel vitte magával kis nemzetiszínű zászlaját minden útjára – és mindig visszatért, előnyös ajánlatokat hárítva el külföldön.
VI.
Germanus Gyula pályaképének megrajzolásakor nem hagyhatjuk figyelmen kívül hazai „helyezését” sem. Az életrajzíró csak a megtörténtet veheti számba, a magyar tudományos élet szervezeti rendjében, hierarchiájában elfoglalt helyét mutathatja be. Az 1946-ban kinevezett egyetemi tanár 1952. VII. 14-én a nyelvészeti tudományok kandidátusa, 1958. IX. 22-én a nyelvészeti tudományok doktora fokozatot kapta meg munkássága elismeréseként a Tudományos Minősítő Bizottságtól. Az MTA Orientalisztikai Bizottságának és a Kőrösi Csoma Társaságnak egyaránt tagja volt, ami azonban nem pótolta számára az elmaradt legmagasabb hazai tudományos elismerést, az akadémiai tagságot.
Az elismerésnek sokféle formája van, és nem feltétlenül akkor a legértékesebb, ha „hivatalos” pecsét üttetik reá! Minden korban és minden országban számos példát találunk arra, hogy a tudománytörténetben a kortársak által nagyra becsült tudósok kihullanak az idő rostáján, mások viszont az utókor szemében válnak naggyá.
Germanus Gyulának megvolt minden adottsága, felkészültsége ahhoz, hogy eredeti forrásfeltárással, aprólékos filológiai munkássággal kapcsolódjék be az elismerést biztosító, hagyományosan elfogadott, lemondást és elmélyülést igénylő hazai kutatómunkába. De – és talán mesterei, Vámbéry és Goldziher is hozzájárultak ehhez – nem eléggé becsülte a filológiát s kialakult hazai iskoláit, e diszciplína művelését. Történészként, művelődéstörténészként sohasem csatlakozott egyetlen hazai műhelyhez sem, ami megóvta esetleg bizonyos tévutaktól, de így „céhen kívül” maradt. Pedig valahová mindig tartozni kell, legalább az „ellentáborba”, ha máshová nem. A századforduló „pozitivista” magyar történészei, Germanus mesterei (Marczali Henrik stb.) után fellépő új iskolák vezetői, Szekfű Gyula, Domanovszky Sándor, Mályusz Elemér, Hóman Bálint, Hajnal István stb. – támogatása nélkül, az alkotó műhelyekkel való minden érdemi kapcsolat nélkül nem lehetett „céhbeli” történésszé válni. Germanus Gyula sem nyelvészként, sem történészként, sem irodalomtörténészként, de orientalistaként sem illeszkedett soha a hazai tudományos hierarchia rendjéhez, így „legitimáció” nélkül más irányt szabott működésének. A Közgazdaságtudományi Kar praktikus iránya, ott művelt komplex tudományszakja és szellemi környezete, párosulva írói, irodalmi, ismeretterjesztő-népszerűsítő ambícióival nem tették elkerülhetetlenné és szükségszerűvé a tudományos hierarchia legbelső sáncai közé emelését. A „szabadon választott” gyakorlatok élvezete mellett nem vállalta a „kötelező gyakorlatok” aszkézisét a hazai tudományos élet „korcsolyapályáján”, aminek megvoltak a konzekvenciái, ezeket viszont nem tudta elfogadni. Keserű kifakadásai a „tudósok” ellen, innen is táplálkoztak.
Germanus Gyula belső vívódásait jól jellemzik saját szavai (1966. szeptember 4.): „Magam is professzor lettem, és igyekeztem tudásomat önzetlenül, teljes terjedelmében tanítványaimnak átadni. Boldognak éreztem magamat, ha tudásban túlszárnyaltak, hiszen a tudást, a tudományt sohasem tartottam saját egyéni tulajdonnak, érvényesülési eszköznek, hanem az emberiség hasznára váló szellemi munkának, az igazság, a teljes igazság kiderítésére szolgáló közérdekű, emberiességű küzdelemnek. Ebben az önfeláldozó igyekezetben sok keserű csalódás ért. Az emberek természetes gyarlósága annál kirívóbb, ha az a tudománnyal foglalkozó egyéneknél üti fel a fejét. Számtalan esetben tapasztaltam, hogy az úgynevezett tudósok, nem a köznek szánt tudományt, az igazságot tartották elsőrendű érdeknek, hanem saját hiúságukat és anyagi érvényesülési vágyukat akarták a tudás eszközeivel kielégíteni. Én mindig – és ezt közeledő halálom tudatában őszintén állítom – a tudományért harcoltam, embertársaim okulásáért küzdöttem, nem kívántam sem anyagi sem erkölcsi elismerést, és fájdalmasan gondolok arra, hogy mások érdekében tett szolgálataimért csak hálátlanság volt a válasz. Az engem érintett közöny ellen a múlt nagyjai emlékeinél találtam vigaszt. A magyar népnek és minden népnek szolgáltam, és a nép legszélesebb rétege, amely könyveimet olvasta és olvasni fogja, megértette igyekezetemet, és ez boldogítóbb érzés a hízelgő, hamis álbarátok vállveregetésénél.”
Az életmű egésze tiszteletet parancsol, az esszéíró és elbűvölő előadó szövegében azonban gyakran feloldódott, láthatatlanná vált a szigorúbb tudomány. Széles körű és bőven áradó irodalmi munkásságában bizonyára megtalálható az a tudományos matéria, amelynek a kialakult követelményrendszerhez alkalmazkodó összegezésével megalkothatta volna a nagy tudományos szintézist. Életművéből azonban ez a „nagy” mű hiányzik. Az elismerést tudós kollégái s az intézmények kollektív bölcsességére bízta, azt remélve, hogy felismerik a részletekben és a népszerűsítő összegezésekben rejlő tudományos értéket, akceptálják az orientalisztikában is aligha elhanyagolható külföldi elismerést, azoknak az elismerését, akik az érintett országokban a legmagasabb tudományos dekórumokkal díszítették. Hitt talán a közvélemény, könyvei sikerének erejében, hét évtizedes alkotó és oktató tevékenysége hatásában. Az, hogy Germanus Gyulát tudományos eredményei, külföldi hírneve saját szakterületén milyen örökös rangra teszik méltóvá, csak az utókor tudománytörténetének ítéletében kerülhet eldöntésre, nem pedig az életút összegezésére vállalkozó krónikában.
Germanus Gyula tudományos teljesítményét az életút igazolja, ez a megismételhetetlen életpálya. Életműve feltétlenül úttörő jelentőségű volt egyes részleteiben. Iszlamológiai tanulmányai nemcsak a szaktudományban, hanem a keleti világ egészében elismerést szereztek számára. Véleményét számtalanszor kérték ki a keleti tudósok és írók, nemegyszer hagyatkoztak rá még nyelvészeti kérdésekben is. Az arab és általában az iszlám tudomány- és jogtörténet kutatása terén nemcsak új eredményeket mutatott fel, hanem széles európai történelmi műveltségével egyszersmind szintézist is igyekezett adni. Történész és nyelvész volt, de nem véletlenül szerepel a Magyar Földrajzi Múzeum állandó kiállításán is, hiszen mint utazó és felfedező is megörökítésre méltót alkotott. Mint fordító sem csak az arab költészet magyar tolmácsolójaként – előkészítve a szöveget a magyar verselőknek – tette magát ismertté, hanem kedvenc magyar költőjének, Petőfi Sándornak arab nyelvű válogatását is ő adta az arab olvasók kezébe, amiért indokoltan tarthatja számon irodalomtörténetünk a magyar szellemi értékek külföldi megismertetői között.
Nem titkoljuk életútjának megrajzolásakor az alakjában és munkásságában fellelhető ellentmondásokat. De arra is érdemes felfigyelnünk, miként szóltak róla, a szakmai vitákat, emberi nézetkülönbségeket félretéve, legközelebbi munkatársai; Németh Gyula akadémikus, akinek tanszékén évekig működött beosztott professzorként, így írt egyik levelében (1975. VI. 1.): „…örülök, hogy van egy ember, akire mindig harmonikus szeretettel gondolok… annyi tanulni valóm van tőled, és mindig annyi örömöm volt a veled való érintkezésben.” És nézzük, hogyan méltatta az örökébe lépő tanszéki utód, Czeglédy Károly professzor a nagynevű elődöt:? „…egyre jobban behatolt a Mohamedán teológia és általában a mohamedán gondolkodás rejtelmeibe… az iszlámot kritikailag is szemlélte, nagy hatású tanára lett a modern iszlámkutatásnak. Tanítványai közül többen maguk is ismert tudósokká váltak, és sokszor tettek tanúbizonyságot arról, hogy mit jelentett számukra Germanus Gyula tanítása… Germanus Gyula először adott részletes képet az arab irodalomról Magyarországon, tudósoknak és laikusoknak egyaránt… bízvást elmondhatjuk, hogy tudósi és professzori működése a magyar arabisztika történetében rendkívüli jelentőségű. Munkásságát Keleten és Nyugaton egyaránt nagyra értékelték.”
Természetes, hogy mindenekelőtt a keleti világ, az iszlám országok tudósai becsülték nagyra munkásságát és személyét. Nemcsak a keleti országokat szerető és becsülő európait tisztelték benne, hanem olyan valakit, aki hozzájárult szellemi kibontakozásukhoz, a Kelet eszmei reneszánszához. A megbecsülés legmagasabb foka mindig a kritika elfogadása! Germanus kritikáját nemcsak elfogadták, hanem kérték, mert tudták: értük mondja, értük teszi. Czeglédy idézi Lokesh Chandra indiai tudóst: „A magyar orientalisták közül egész Észak-Indiában és számomra is jól ismert név Germanus Gyuláé, aki a mi világunkat először ismertette meg az iszlám és általában a vallás tanulmányozásának kritikai módszerével, és először juttatta az indiai mohamedán kutatókat olyan felismerésekhez, amelyek megteremtették a mohamedán gondolkodás ottani, haladó irányzatának alapjait.” Tagore, Radhakrisnan, Zakir Huszein és annyi más indiai tudós és politikus nem ok nélkül tartott vele személyes kapcsolatot, hiszen a keleti tudományoknak a nyugati racionalizmuson nevelkedett elemzőjét, kritikusát ismerték fel benne.
A tudós, az író és az államférfi nem állt messze egymástól a keleti társadalmakban, ahogyan egykor Európában sem. Sőt, nemegyszer ugyanaz a személy mindhármat jelentette és jelenti. Germanus számtalan arab barátja közül végül hadd idézzük Mahmud Tejmúrt, a modern arab prózairodalom hatalmas műveltségű úttörőjét:? „Germanus professzor hosszú utazásai során mélyebbre hatolt az iszlám kultúrájában, mint bármely elődje. Tudományos felkészültsége mellett nem tévesztette szem elől a gyakorlati élet követelményeit… Mi, arab nyelvű népek, tisztelettel, csodálattal és szeretettel igyekszünk némileg viszonozni azokat a nagy szolgálatokat, amelyeket kultúránknak és népünknek tett. Egyedüli európai tagja a kairói, a bagdadi és a damaszkuszi tudományos akadémiáknak és ezeknek büszkesége.”
Germanus Gyula színes egyénisége, amivel annyi hívet és ellenséget tudott magának szerezni, egyszeri és megismételhetetlen jelenségként marad meg számunkra. Elbűvölően szórakoztató volt mint egyetemi tanár, mint társasági csevegő vagy éppen mint előadóművész! Nemcsak írói adottságai voltak, hanem színészi kvalitásai is. Érzékeny volt és néha szentimentális! Hitt magában, de kíméletlen volt az öniróniája, és még inkább kritikai szelleme, amiből a gúny fegyvere sem hiányzott. Kétség és büszkeség, a clown vidámsága és tépelődő keserűsége között vergődve néha a „krakélerségig” harciassá vált. Könnyen szerzett magának ellenségeket, néha az egykor legközelebb állókból vagy akár tanítványai sorából, akiknek a háláját pedig úgy szomjúhozta, ahogy ő tisztelte egykori mestereit. Gyakran hiányzott belőle a racionális, praktikus szemlélet, s a gyermeki álomvilág továbbélésének – tudósnál nem ritka – naivitásával szolgálta igazát, néha vélt igazát. Csalódásai mérhetetlen indulatra, hirtelenségre sarkallták, amit azonban mélyen megbánt, ha nem kapott közben olyan sebet, ami nehezen vagy sohasem gyógyult be. Egyik méltatója, Hatvany Bertalan írta róla az Ignotus Pál és József Attila szerkesztésében kiadott Szép Szó hasábjain (1937. március), A magyar orientalizmus útjai című cikkében: „Germanus Gyula olyan temperamentumosan vagdalkozik és hadakozik jobbra-balra [az Allah Akbár] egyes fejezeteiben, hogy az ember szinte vele együtt szeretne verekedni”. Lehet, hogy az Allah Akbár!-nak nem ártott, de Germanus Gyula életútját bizonyára göröngyösebbé tették temperamentumos vagdalkozásai jobbra-balra.
A magyar szellemi élet e nem hétköznapi embere élete 96. évébe lépve, 1979. november 7-én hunyt el. „A mohamedánoknál szokásos, turbánt jelképező fejdísszel ellátott oszlopot” kívánt a Farkasréti temetőben lévő sírhelyére, s azt kérte, hogy „azon a Korán első (fátiha) fejezetét arabul véssék be”. Temetésén – 1979. november 19-én, téliesre hajló, esős, késő őszi napon – a magyar tudományos élet számos kiemelkedő alakja mellett az iszlám országok diplomáciai testületeinek képviselői is megjelentek, és mohamedán szertartással bocsátották utolsó útjára Germanus Gyulát.
1984-ben ünnepeljük 100. születésnapját. Ez az esztendő legyen igazságos számadása e különleges életútnak és gazdag életműnek. A messziről fehérlő különös síremlék alatt pedig most már nem „vagdalkozva”, nyugodtan aludhatja álmát Seikh Abdul-Karim Julius Germanus. Nevét megismerte és nem felejti a külföld, a mohamedán világ és hazája, Magyarország…
* * *
Germanus Gyula levele Antall Józsefnek?
Budapest V. Petőfi tér 3.
1966.szeptember 4.
Antall József okl. tanár és levéltáros úrnak
Kedves barátom!
Mint volt tanítványomhoz fordulok hozzád eme írásommal, amit szellemi képességeim teljes birtokában vetek papírra, és arra kérlek, hogy tartalmát azzal a hűséggel tedd magadévá, amellyel 80. születésnapomra írott leveledben felköszöntöttél.
Tudományos célzattal, hogy az iszlám kultúrtörténelmébe teljes tudással behatolhassak, mint a mohamedán hitre áttért magyar kálvinista (a bpesti református theológiai akadémia volt magántanára), elvégeztem a mekkai zarándoklatokat, és a medinai sírlátogatást. Az erről szóló Allah Akbar című könyvem magyar és több nyelven megjelenvén közhírré tette mohamedán hadsi voltomat. Számos külföldi nyelveken írt dolgozatom eredményeként részt vettem az 1964. évi kairói, majd az 1965. évi mekkai iszlám konferencián, ahol fel is szólaltam. Felszólalásomat kitörő tapssal fogadta a tudós gyülekezet, és a hírlapok által mohamedán tudós voltom elterjedt a világon. Mohamedán nevem: Seikh, hadsi Abdul-Karim Germanus, és mint ilyen szállok le az irodalomtörténetbe.
Bekövetkezendő elhalálozásom esetére, arra kérlek, hogy életben maradt feleségemmel egyetértve a Farkasréti temetőben lévő sírboltról a most meglévő keresztet vegyék le (jelenleg feleségem elhalt fia, Ranschburg András fekszik a sírban, és az én fekhelyem felett a mohamedánoknál szokásos, turbánt jelképező fejdísszel ellátott oszlopot állítsanak, és az a Korán első (fátika) fejezetét arabul véssék be. ez nem sértheti a szomszédságban fekvő keresztény halottak iránti kegyeletet, minthogy számos síron kopjafa vagy más hasonló, még a pogány korra emlékeztető jel áll.
Életem útjai göröngyösek voltak. Számos nehézséget és akadályt kellett leküzdenem. Eredetileg csekély szellemi képességemet becsületes, kitartó szorgalommal kellett kipótolni, hogy lelkem mélyén szüleim és hazám iránt érzett kötelességemet a tudomány terén felkészíthessem. Ebben az igyekezetemben segítségemre voltak tanáraim, akiknek emlékét kegyelettel őröm. Ilyen kiváló vezetőim voltak: Marczali Henrik, Angyal Dávid, Ballagi Aladár történészek, Hegedűs István görög filológus, aztán Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác orientalisták és Kúnos Ignác turkológus. A megemlítetteken kívül még sok kiváló tanárnak tartozom köszönettel. Az ő jóakarati bíztatásuk segített a tanulásban, és a sok küzdelmet, kitartást végül siker koronázta, magam is professzor lettem, és igyekeztem tudásomat önzetlenül teljes terjedelmében tanulmányaimnak átadni. Boldognak éreztem magamat ha tudásban túlszárnyaltak, hiszen a tudást, a tudományt sosem tartottam saját egyéni tulajdonomnak, érvényesülési eszköznek, hanem az emberiség hasznára való szellemi munkára, az igazság, a teljes igazság kiderítésére szolgáló közérdekű, emberiességi küzdelemnek.
Ebben az önfeláldozó igyekezetben sok keserű csalódás ért. Az emberek természetes gyarlósága annál kirívóbb, ha az tudománnyal foglalkozó egyéneknél veti fel a fejét. Számtalan esetben tapasztaltam, hogy az úgynevezett tudósok nem a köznek szánt tudományt, az igazságot tartották elsőrendű érdeknek, hanem saját hiúságuk és anyagi érvényesülési vágyukat akarták a tudás eszközeivel kielégíteni. Én mindig – és ezt közeledő halálom tudatában őszintén állítom – a tudományért harcoltam, az embertársaim okulásáért küzdöttem, nem kívántam sem anyagi, sem erkölcsi elismerést, és fájdalmasan gondolok arra, hogy mások érdekében tett szolgálataimért csak hálátlanság volt a válasz. Fájdalommal tölt el, hogy olyan kiváló tudós, mint Marczali Henrik a szegényházban halt meg. Olyan derék, jóravaló tudós, mint Munkácsi Bernát, még professzor sem lehetett, és olyan egyedülálló lángészt, mint Goldziher Ignácot, a húszas években gonosz áltudós akadémikusok meggyaláztak, és a halálba kergettek. Ez a sors várt Asbóth Oszkárra és Simonyi Zsigmondra is. Nem volt senki a ma élő és a változó társadalmi légkörben ficánkoló akadémikusok közül, akik igaz tudományos szeretettől áthatva, emberiességtől vezettetve, emlékeiket felidézné, és a mai dekadens ifjúság elé példaként állítaná őket. Hiába volt meddő igyekezetem az Akadémia orientalista bizottságában, hogy Vámbérynek és Goldzihernek Budapesten utcanév illetésével emléket állítsanak. Önhitt dölyfösség volt a reakciója mindenre indítványomnak.
Az engem érintett közöny ellen a múlt nagyjai emlékeinél találtam vigaszt. Sok fájdalmat kellett a „kiváltságosak klikkje” tudatlansága és érdeke miatt elszenvednem, akiknek hivatalát elősegítettem, rútul hálátlansággal viszonozták önfeláldozó szeretetemet. Nem kívánom, hogy halálom után, saját énjük fitogtatásával álszemérmesen koszorút, vagy beszédeket áldozzanak síromon. A magyar és minden népnek szolgáltam, és a nép legszélesebb rétege, amely könyveimet olvasta és olvasni fogja megértette igyekezetemet, és az boldogabb érzés a hízelgő, hamis álbarátok vállverengetéseinél.
Boldogságomat három könyvben és regényben fektettem le: Allah Akbar, a félhold fakó fényében és Kelet fényei felé, azonkívül megboldogult feleségem, G. Hajnóczy Rózsa neve alatt megjelent Bengáli tűz című útleírásban. A kert elhamvad, de a jótettek és a művek megmaradnak, és nyugodtan fogok megállni a halál angyala előtt, ahogyan Allah Akbar című könyvem II. 308. oldalán megírtam. (1936) „Nem féltem a haláltól, Isten ítélkezni fog felettem és én hálával vetem magamat alá ítéletének. Csak egy fondorlat kínzott, és ez a kín borzalmasabb volt mindennél, feleségemre gondoltam szüntelen.”
Most, hogy ezeket a sorokat írom, szintén feleségemre gondolok. Ha eltávozom az élők sorából, drága feleségemre fogok gondolni, aggódva életéért, boldogságáért. Életem leghűségesebb társa volt, és ha a testi halál után létezne érzés, ez csak őiránta, vigaszaira, remegve haló poraimban.
Most búcsút mondok soraimmal, kérlek őrizd meg és cselekedjél kívánságom szerint. Téged is sok csalódás ért és fog érni, legyen vigaszod a családi boldogság és az a tudat és akarat, hogy mindig az igazságot szolgáld, ne a magad, hanem a köz érdekében, még akkor is, ha a változó légkörben más szelek fújnak. Az igazi élet a benső lelkiismeret és ez elűzi a külső ellenséges, összeomló hatásokat.
Szívélyes üdvözlettel küldöm e sorokat, amelyeket szükség esetén, halálom után a nyilvánosságra is hozhatsz.
Germanus Gyula
