Tudományos cikkei

Markusovszky Lajos (1815–1893)?

A pesti orvosi iskola nagy hatású szervező egyénisége, hatalmas munkabírású, éles eszű és keménykezű irányítója, államférfiak és tudósok igaz barátja, a magyar művelődésügy, egészségügy szürke eminenciása volt évtizedeken keresztül Markusovszky Lajos. Életútja a Liptó vármegyei Csorbáról indult, ahol 1815. április 25-én látta meg a napvilágot lutheránus lelkészi családban. A magyar, a német és a szlovák nyelv egyaránt gyermekkorban elsajátított „közvetítője” volt a tehetséges fiúnak. Orvosi tanulmányait a Festetich család nevelőjeként folytatta, akikhez Stáhly Ignác ajánlotta be. Rendkívül széles körű általános műveltsége részletekbe menő szakismerettel párosult, ami képessé tette a szintézisben való látásra, életműve megalkotására. Nevéhez nem fűződik egyetlen felfedezés vagy találmány, nem tartja számon a medicina egyetlen ága sem a legnagyobbak között, de mindenki elismeri a nemzeti liberalizmus eszmerendszerében gondolkodó művelődési és oktatási szakembert, a kiváló és éles szemű szerkesztőt, akinek életműve része a magyar művelődés- és orvostörténetnek.

Orvosi diplomáját 1844-ben szerezte meg a pesti egyetemen, disszertációja – „Az orvos mint nevelő” (Pest, 1844) – már valóságos program volt, szinte életművének előzetes foglalata. A nevelés fő célja az egészségre nevelés, már az anyát is nevelni kell, mielőtt megszületik a gyermeke. Vázolta az orvosi hivatás alapelveit is: „Ne alacsonyítsa tudományát tehénné, mely őt vajjal látandja el, ne pénz- és hírkereset módjává.” Ezután Bécsbe ment szakismeretei bővítésére, ahol a híres Wattmann professzor műtőnövendéke lett. Tanúja volt Bécsben Semmelweis kutatómunkájának és orvosi tevékenységének a gyermekágyi láz okának keresésében. Visszatérve Pestre (1847) Balassa János sebésztanár asszisztense lett. Műtéteiknél az elsők között alkalmazták Európában az éterbódítást, amit Markusovszky először önmagán próbált ki.

A pesti Egyetem orvosi kara a Hatvani (ma: Kossuth Lajos) és az Újvilág (ma: Semmelweis) utca sarkán állott egykori jezsuita kolostor épületében tengődött, amikor 1848-ban kirobbant a márciusi forradalom. Balassa és Markusovszky együtt hallgatta a szónokló ifjakat. A megalakuló Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, Eötvös József nemcsak az orvosi ügyek intézését, de az egyetem irányítását is Balassára bízta. A reformpolitika valóra váltása, a polgári nemzetállam intézményrendszerének kiépítése azonban nem folytatódhatott az elmúlt évtizedekben kiforrt program szerint, mert az európai politika változásai, a bécsi udvari politika machiavellizmusa szabadságharcra kényszerítette a királyi szentesítéssel megerősített törvényekhez ragaszkodó magyar kormányt, a magyar nemzetet.

Markusovszky vállalta az idők parancsát. Előbb csak a sebesülteket ápolta a klinikán, majd maga is bevonult és a „sebészi kötszer- és műszertan” előadója lett a „hadorvosi tanfolyamon”. Már a szabadságharc utolsó fejezetéhez közeledett, amikor az ácsi ütközetben súlyos fejsérülést szenvedett Görgey Artúr tábornok mellé rendelték, Lumniczer Sándor törzsorvos javaslatára, a kiváló sebészt. Markusovszky elkísérte Görgeyt Aradra, vele volt Világosnál, majd Nagyváradon az orosz fogságban és elkísérte száműzetése helyére, Klagenfurtba is. Innen azonban hamarosan visszatért Pestre, ahol azonban – politikai megbízhatatlansága miatt – megfosztották egyetemi állásától. Főnöke, Balassa János börtönbe került, ahonnan kiszabadulva később visszakapta katedráját és visszavette magánasszisztensként Markusovszkyt is.

A bukást követő letargiából azonban hamarosan felocsúdtak az itthon maradott politikusok és orvosok is. Magánlakásokon, a sokat emlegetett lovaskirándulásokon folytatták megbeszéléseiket, vitáikat, tervezgetéseiket a pesti orvosi iskola vezető egyéniségei, elsősorban Balassa, Markusovszky, Lumniczer, majd csatlakozott hozzájuk Semmelweis és több más kiváló orvos is. De személyes kapcsolatuk, „házi orvosi” szolgálatuk – Balassa, Markusovszky esetében is – az Eötvös és Trefort családnál, igen jó lehetőséget adott az orvosképzés, az egészségügy problémáinak összehangolására az általános politikai várakozással. Markusovszky szervező ereje képes volt a Bach-korszak nehéz éveiben is pótolni valamennyire a hiányzó hivatalos fórumokat. Balassa igen nagy tekintélyt szerzett – felesége meggyógyítása révén – Prottmann rendőrfőnöknél, aki elnézőbb lett az egyre megszilárduló, egyre markánsabban megformálódó pesti orvosi iskola tagjaival szemben. A Balassa-társaság valóságos intézménye lett a hazai medicinának, ami az enyhülés, a lazulás éveiben majd a valóságos intézmények alapjainak a lerakásához adott segítséget.

A legégetőbb kérdés az orvosi szaksajtó hiánya volt. Bugát és Toldy Ferenc, illetve Flór Ferenc lapja, az „Orvosi Tár” (1831–48) nem éledt újjá, valamennyien „rossz pontokat” szereztek a szabadságharc alatt tanúsított magatartásukkal, Bugát és Flór különleges elkötelezettségével. Az Orvosi Hetilap megjelenéséig (1857) hiányzott a magyar nyelvű orvosi szaksajtó hazánkban. Tulajdonosa és szerkesztője Markusovszky volt, aki helyet adott minden új tudományos közlésnek, cikknek. E lap hasábjain jelent meg – Markusovszky biztatására és jótékony szerkesztői javításaival – Semmelweis cikksorozata (1858) a gyermekágyi láz kóroktanáról, amely a legjobb összefoglalása a Semmelweis-doktrínának. Az Orvosi Hetilap mindenkit megszólaltatott és minden kérdésben állást foglalt, a magyar orvostudomány világszínvonalú lapja volt. De ezzel sem elégedett meg, hanem 1863-ban megalapította a Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulatot, amely majd egy évszázadig volt orvosi múltunk színvonalának emelője, az orvosképzés szolgálója.

A neoabszolutizmus (1849–67) évei nem voltak elveszett esztendők Markusovszkyék számára. Az önkényuralom hosszabbra nyúlt, mint remélték, de elszántságuk révén ismét a felkészülés éveivé váltak. Az 1867-es kiegyezés alapján megalakuló Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere ismét Eötvös József lett, a kormány egyetlen 1848-as miniszter-viselt tagja. Az orvostudományi ügyek intézésére egykori háziorvosát, baráti körének tagját, eszméinek és programjának kitűnő ismerőjét, Markusovszky Lajost hívta meg a Minisztériumba. Viszonylag kedvezőtlen „besorolással” vállalta a miniszteri titkári állást az 52 éves férfiú, aki félretett minden hiúságot és megértette minisztere helyzetét és szándékát. Tudománypolitikai törekvéseit, programját egyszerre szolgálhatta a Minisztériumban és saját lapjában. Nemegyszer használta ki e kettős lehetőség előnyeit. Érdekességként is utalhatunk álláspontjára a női emancipációval kapcsolatban. Voltak fenntartásai e kérdésben, alapos történelmi és szociológiai vizsgálattal elemezte az egész problémakört „Nők legyenek-e orvosok?” című írásában. „Elfogulatlan művelt férfiak – írta – csak elismeréssel lehetnek azon nők iránt, kik tudományos törekvéseket mutatnak, s ezen téren sikert aratnak.” Meggyőződése volt, hogy – akár tetszik, akár nem – az egyetemek kapuinak hamarosan meg kell nyílnia a nők előtt.

Nagy veszteség érte Markusovszkyt, amikor minisztere, Eötvös, 1871-ben elhunyt. De másfél évvel később ott folytathatta, ahol korábban, amikor Eötvös sógora, Trefort Ágoston lett a vallás- és közoktatásügyi miniszter (1872–88-ig). Az új miniszterből hiányzott ugyan Eötvös messze jövőbe mutató eszmeisége, nem volt olyan jelentős író és állambölcselő mint elődje, de jobban kiismerte magát pályatársai intrikáiban. Pragmatikus politikus volt, ugyanakkor hatalmas műveltséggel és komoly gazdasági-társadalmi ismeretekkel, aki igyekezett a buktatókat kikerülve, kompromisszumokkal a lehetségest végrehajtani és lehetőleg a legjobban. Az egészségügyhöz, a medicinához még több érzéke volt mint Eötvösnek, amihez talán sebész atyja emléke is hozzájárult. Trefort világosan látta, hogy a „közegészség, közgazdaság, közoktatás” hármas jelszava lehet csak a kormányzati cselekvés vezérfonala. Tudta, hogy a közegészségügy és közoktatásügy egyszersmind gazdasági kérdés is, amely meghatározza a termelés egyik tényezőjének, az embernek testi és szellemi állapotát.

Markusovszky és Trefort együttműködése korszakos jelentőségű a hazai orvosképzésben is. Gyakorlatiasabbá tette, új szigorlati rendszert vezetett be. Ekkor épült fel az Üllői úton a belső klinikai telep, amely napjainkig otthona intézményeinknek. A tanszékek számát tizenháromról huszonkettőre emelte, az orvosképzés mellett felismerte az orvostovábbképzés szerepét is. Egészségpolitikai törekvése egy „ép, egészséges nemzedék előállítására” már doktori disszertációjában megfogalmazódott. Minden fórumon szorgalmazta a közegészségügy reformját, ő volt az egyik megszövegezője a Balassa javaslatára felállított (1868) Országos Közegészségügyi Tanács tervének. Oroszlánrészt vállalt az 1876-ban elfogadott közegészségügyi törvény előkészítésében, a közegészségügyi tanszék felállításában. De elválaszthatatlan a nevétől az iskolaegészségügy, a közegészségügyi kongresszus, az Országos Közegészségügyi Egyesület, az „Egészség” című lap életre hívása is. Sorolhatnánk tovább azokat a területeket, ahol hatalmas munkabírásával, messze túlmenően a hivatali kötelezettségein, amelyek előbb az orvosi egyetemi ügyekre, majd az összes egyetemi ügyekre terjedtek ki, feltűnik alkotóereje és tevékenysége.

Páratlan tekintélyt vívott ki magának Markusovszky a dualista Magyarország „köztisztviselői karában”. A Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta (már 1863-ban levelező tagja volt), elsikkadt professzorságát a budapesti és a kolozsvári egyetem tiszteletbeli tanársággal, illetve díszdoktorsággal pótolta. De Trefort Ágoston halála (1888-ban) igen súlyosan érintette, vele elköltözött annak a politikus nemzedéknek a kiemelkedő képviselője, akikhez Markusovszky is tartozott. Még néhány évig a helyén maradt, majd tekintélye csúcspontján, hetvenhét esztendős korában, mint miniszteri tanácsos vonult nyugalomba 1892-ben. Barátai, pályatársai jórészt eltávoztak az élők sorából. Egészségi állapota is megromlott. Abbáziába utazott gyógykezelésre, ahol 1893. április 21-én elhunyt. Abbáziában még őrzi emlékét a „Markusovszky-pad”, emléktábla idézi nevét szülőhelyén, Csorbán és választott pátriájában, Vasegerszegen. Itt temették el felesége, Kiss Zsófia hamvaival együtt, akivel a szabadságharc alatt ismerkedett meg és e régi dunántúli nemesi család sarjával vált „Vas megyeiévé”, akinek nevét viseli a szombathelyi Megyei Kórház is. Eszmei végrendeletét halálos ágyán Korányi Frigyes jegyezte le számunkra: „Nekünk nagyszámú, értelmileg képzett és testileg edzett emberre van szükségünk, ha önállóságunkat fenntartani akarjuk.”

Lumniczer Sándor (1821–1892)?

A magyar orvosi múlt jelentős alakja Lumniczer Sándor, aki egyik legrégebbi és máig virágzó orvosi dinasztiánk tagja volt. A Balassa és Markusovszky körül kialakult pesti orvosi iskola „alapító tagjainak” egyike, aki Semmelweisnek is ifjúkori barátja volt. Nagyatyja, Lumnitzer István egyike volt a nagyszombati kar első végzettjeinek (1777), aki Pozsonyban szerzett magának nevet mint orvos és botanikus. Atyja mint mezőgazdász nemcsak felkelthette az érdeklődését a természettudományok iránt, hanem uradalmi jószágkormányzóként megfelelő neveléséről is tudott gondoskodni. Lumniczer Kapuváron született 1821. március 29-én, ahol ma a Kórház viseli nevét. Iskolai tanulmányait Kőszegen, Sopronban és Pozsonyban végezte az evangélikus ifjú, majd a pesti és bécsi egyetemen végezte orvosi tanulmányait. Orvosi és sebészmesteri diplomáját 1844-ben szerezte meg, amikor együtt avatták doktorrá a nála hat esztendővel idősebb Markusovszkyval. Ugyanakkor, de Bécsben fejezte be tanulmányait Semmelweis Ignác is.

Lumniczer már az 1843/45 közötti időszakban mint „tiszteletbeli segéd” működött Balassa János mellett. Doktori disszertációja? messze felülmúlja a kor szokványos egyetemi értekezéseit. Lumniczer műve a plasztikai sebészet hazai alapvetése, amiben összegezi a múlt eredményeit és a külföldi állásfoglalásokat. De nemcsak a külföldi szakirodalomra támaszkodott, amit éppen művében hangsúlyozott. „Kórtanodánk folyó év egyik esetét említem itt, részint mint nagyon szépen sikerültet és tanulságost, részint mint ismét annak bizonyságát, hogy képlőműtéteknél legkevésbé sem szorul az ügyes és elmés sebész csupa utánzásra, sőt mielőtt műtéthez fogna, mindig azon kérdés megfejtését tűzi ki magának célul; vajjon nem lehetne-e műtéti föladatát, a már létező példa és minta ésszerű módosítása által, vagy tán eredetileg is másképp sikeresen s legjobb foganattal bevégezni? – Egy nagy kiterjedésű ajakrák volt a műtét tárgya, melly a jobb szájszögletet s az ajaknak majdnem 2/3-át foglalta el.” Balassa klinikáján, annak tanítványaként kapta Lumniczer sebészi kiképzését. Feltehetően ő készítette a kitűnő rajzokat is. (Ismerjük nagyszerű rajzkészségét, rajzait – többek között a családi barátról, Liszt Ferencről készített karikatúráit –, valamint festményeit, tájképeit a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum őrzi.) Balassa János két évtized múlva jelentette meg plasztikai sebészeti munkáit (Új műtétmodorok az orrképzés körül, 1863. A képzőműtétek atlaszai, 1867.), amelyek természetesen meghaladják tartalmukban és kivitelükben Lumniczer úttörő értékű értekezését.

Nem ok nélkül küldte kitűnő minősítéssel mestere, Balassa Schuh mellé műtőnövendéknek (1845–47) Lumniczert, akire éppen olyan jelentős hatással volt a második bécsi orvosi iskola (Rokitansky, Skoda stb.) mint Markusovszkyra és Semmelweisre vagy magára Balassára. Schuh volt az első német-osztrák sebész, aki a bonctani, élettani és laboratóriumi vizsgálatok, eredmények bevonásával, a belgyógyászattal egyenrangúvá tette a sebészetet. De talán érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy Lumniczer disszertációjának függelékében, a tézisek között szerepel a gyermekágyi láz önálló kórformáját tagadó szűkszavú megállapítása: „Febris puerperalis non existit.” Ez ugyan három évvel korábban fogalmazódott meg, mint a Semmelweis-doktrína (1847), természetesen nem tekinthető annak előrejelzésének. Azt azonban érzékelteti, hogy mennyire benne élt a köztudatban, a vitákban és talán ez a szemlélet már valamit jelez a későbbi felfedezéshez vezető úton. Néhány hónappal azután, hogy Morton és Warren először alkalmazta Amerikában az éterbódítást, Balassa és Markusovszky mutatta be Pesten az új módszert, ami mellett „egy kőmetszés vitetett végbe”. A hazai bemutatóra (1847) lejött Bécsből Lumniczer is, de ott álltak olyan ismert alakjai a magyar orvostudománynak, mint Arányi Lajos, Kovács-Sebestény Endre, Bókai (Bock) János és mások. Hamarosan visszatért Balassa klinikájára Lumniczer, tanársegédi pályázatához – megjárva Londont, Párizst és Zürichet is – a legkiválóbb külföldi és magyar professzorok ajánlásait csatolta.

Az orvostudomány történetébe azonban beleszólt a politika. Az 1848/49. évi szabadságharc Lumniczer meghatározó élményévé vált, hiszen a legmagasabbra éppen ő emelkedett ekkor a pesti orvosi iskola tagjai közül. Az egyetemi sebészeti és szemészeti klinikát Balassa és Markusovszky honvédkórházzá alakította át. Lumniczer már 1848 augusztusában bevonult és zászlóalj-főorvosként vett részt a harcokban. Ott volt Schwechatnál, Görgey Artúr téli és tavaszi hadjáratának valamennyi ütközetében. 1849. februárban Mészáros Lázár törzsorvossá nevezte ki Görgey javaslatára. Kitűnő szervezőnek bizonyult, Kassán kiadott utasítása a fel-dunai hadtest orvosai számára (1849) mintául szolgált a többi alakulat egészségügyi ellátása megszervezésekor is. Nem véletlen, hogy a Szemere-kormány idején Görgey, majd Aulich – minisztersége idején átvette az egészségügyi főnökséget a hadügyminisztériumban a nagy érdemeket szerzett Flór Ferenc utódjaként. Bár a szabadságharc a végkifejlethez közeledett, Lumniczer fáradhatatlanul működött. Erélye jótékonyan hatott, Kossuth utasítására „percznyi időveszteség nélkül” indított útnak minden tábori felszerelést és anyagot Szegedre, ahol az olasz légió törzsorvosának, egyébként nagybátyjának, Schoepf-Merei Ágostnak feleségét (aki Brambilla unokája volt) kezelte kolera ellen. Lumniczer is megkapta a kolerát, de betegen sem hagyta el helyét, követte a kormányt Aradra, ott volt a fegyverletételnél Világosnál. Büntetésül besorolták betegápolóként az osztrák hadseregbe, ahol egyik bécsi barátja vette maga mellé.

Hamarosan Lumniczer is visszatért Pestre, azonban alig mertek vele szóba állni a kollégái, Haynau rémuralma megfélemlítette az embereket. Keserűen írta Korányi Frigyesnek: „Párizsból Luertől hozott műszereim közül egyedül azon késnek veszem hasznát, amellyel tyúkszememet vágom.” Helyzete akkor javult csak meg, amikor a börtönből kiszabadult Balassa őt is maga mellé vette mint magánasszisztenst, Markusovszkyval együtt. Ismét együtt voltak a sokat próbált kör tagjai, amikor Semmelweis is visszatért Bécsből. Lumniczer is részt vett a megélénkülő orvosi közéletben, írásai (a húgycsőszűkülésről, a sipolyról, a túrómészkötés előnyeiről, a légcsőmetszésről, a korcsizület kiirtásáról stb.) megjelentek az 1857-ben alapított Orvosi Hetilap hasábjain. Az Orvosegyület főtitkára, alelnöke, végül elnöke volt (1862 és 1886 között). Külön ki kell emelnünk az Angliába emigrált Schoepf-Merei Ágost (édesanyja fivére volt) emlékére mondott beszédét 1860-ban, amely bátor politikai kiállás volt, hangsúlyozva „nemzetünk szabad szellemét, s önkormányzati tehetségét”. A gyorsan indult karriert természetesen a szabadságharc bukása és más tényezők hátráltatták. Előbb államvasúti orvosi állást vállalt, majd a Rókus Kórház főorvosa lett (1861). 1868-ban habilitálták magántanárrá „Az erőművi sértések tanából”. 1872-ben nevezték ki rendkívüli tanárnak, de a rendes professzorságra 1880-ig kellett várnia, amíg a megfelelő tanszéket átvehette. E várakozás sokszor elkeserítette, noha egyébként számos elismerést kapott, hiszen nemcsak tagja, hanem alelnöke, majd elnöke volt (1878–81) az Országos Közegészségügyi Tanácsnak is, végül pedig 1885-ben a Főrendiház tagja lett.

Lumniczer Sándor részt vett orvosnemzedékének harcaiban és megpróbáltatásában, az 1867-es kiegyezést követő új reformok megvalósításában, azokban a harcokban, amelyeket Balassa (†1868) vagy Semmelweis (†1865) már nem élt meg. Jellemezte „az új haladások iránt való nagy érdeklődés”, ahogy egyik kortársa megállapította. Talán ezzel is magyarázható, hogy Semmelweis egyik első méltatója (1865. októberben a Királyi Orvosegyesületben), aki Kovács József professzorral együtt a semmelweisi aszepszis gondolatvilágában élt, miért került oly gyorsan a Lister-féle antiszeptikus sebkezelési eljárás hatása alá, miért vált annak egyik első hazai kezdeményezőjévé. Nevét megőrizték írásai, az 1848/49. szabadságharc legmagasabb katonaorvosi beosztásának emléke, a közismert „Lumniczerfogó” és professzori, közéleti működésének megannyi eseménye. A Lumniczer család fiú- és leányágon két évszázadon keresztül számos kiemelkedő orvost adott Magyarországnak, Lumniczer Sándorról pedig Janny Gyula írt 1892. január 30-án bekövetkezett halála után olyan szerény, mértéktartó és mégis mély értelmű elismerést, ami nemcsak reá, hanem a magyar orvostudomány egészére is vonatkoztatható: „Művei nem úttörők, de mindig a kor színvonalán állók, s nemcsak hazai, hanem az egyetemes orvosi tudománynak maradó és méltányolt alkotásai.”

Korányi Frigyes (1828–1913)?

Nem feladatunk Korányi Frigyes személyiségének nagyságát, életművének sokoldalúságát és gazdagságát bemutatni. Mi csak arra vállalkozhatunk, hogy felvázoljuk azt a kört, amelyben Korányi mozgott és azt az orvosi iskolát, amelynek tagja volt, amelyhez tartozott. Korányi Frigyes nem tartozott a magányos tehetségek közé, minden ízében egy nemzedék képviselője, egy nagy hatású orvosi iskola tagja, irányítóinak egyike volt.

Noha két orvosnemzedék is megformálódott Magyarországon az első bécsi iskola (Van Swieten) kialakulása óta, számos kiválóságot adva az országnak, magyar orvosi iskoláról az 1840-es évekig nem beszélhetünk. Önálló orvosi iskolának csak a XIX. század közepén, a Balassa és Markusovszky körül kialakult orvosi kört nevezhetjük. Egységes orvosi szemlélet, korszerű társadalmi alapokon nyugvó közegészségügyi program, a vezető országok tudományos színvonalán álló szakismeret, rokon politikai eszmék jellemezték ezt az orvosi kört, amely egyszersmind valódi iskolája, nevelő műhelye volt az új orvosnemzedéknek.?

Balassa és Markusovszky mellett Lumniczer Sándor, Semmelweis Ignác, Bókai János – és sorolhatnánk a neveket – mind e körhöz tartoztak. Míg Balassa és Markusovszky a „közéleti” adottságokkal is rendelkeztek, Semmelweis a gyakorló és kutató orvos típusa volt, aki a gyermekágyi láz kóroktanának meghatározásával és a prophylaxis megfogalmazásával az egyetemes orvostörténelem nagyjai sorába emelkedett. S ennek a körnek, ennek az iskolának volt kiemelkedő alakja, a fiatalabb nemzedék vezére Korányi Frigyes, aki a nagyok tanítványaként, majd barátjaként nemcsak felnőtt hozzájuk, hanem a vezetést is átvette később.

Balassa alig volt idősebb a többieknél, de már professzor volt a pesti egyetemen, amikor a többiek befejezték tanulmányaikat, Rokonszenves egyénisége egyesítette magában a közéleti, a tudós és a gyakorló orvos típusát, aki bár nem volt nagy szónok, minden adottsága megvolt ahhoz, hogy „elnöke” lehessen e körnek, amelyet gyakran mint „Balassa-társaságot” emlegettek.? Balassa mellett Markusovszky Lajos, a magyar orvosi szaksajtó, az orvosképzés, sőt a hazai felsőoktatás egyik legnagyobb egyénisége, organizátora volt a kör összetartója és tényleges „motorja”. Természetesen a barátságok, személyi kapcsolatok gyakran okoznak felmelegedést és elhidegülést, így nem mindenki tartozott évtizedeken keresztül a baráti körhöz, de a „szellemi kör” lényegében érintetlen maradt.

Azokban az évtizedekben, amikor nemcsak a felfedezések sora követte egymást (ezzel éppen összefüggésben), de az orvosi gondolkodásban is forradalmi változások érvényesültek, a kiváló magyar orvosok természetes törekvése volt a második bécsi iskola mestereinek (Rokitansky, Skoda stb.) a megismerése, amit már részben hallgatóként, részben pedig végzett orvosként tehettek meg. Nem tagadtuk soha, hogy a legnagyobb hatással a pesti orvosi iskola kialakulására éppen a bécsi iskola volt, azonban más irányzatokat, iskolákat megismerve, önálló iskola megteremtésére voltak képesek. Mi forrasztotta össze e nemzedéket? Maga a történelem, az események sodrása. A negyvenes évek, a reformkor második évtizede, a nemzeti liberalizmus eszméinek gyakorlati kiterjeszkedése és megismerése a szellemi és politikai erőgyűjtés tette lehetővé; a kirobbant szabadságharc, ahol a magyar orvosok itthon levő tagjai – szinte valamennyien, akik számítottak – alkalmat kaptak a nagy próbatételre és a katonaorvosi szolgálat tagjai lettek vagy a független állami lét megteremtésével együtt az egészségpolitika megalapozásán fáradoztak. De nem kis lehetőséget adott negatív körülményeivel, éppen az elnyomatás ellenhatásaként, a neoabszolutizmus két évtizede. Nemcsak összeforrasztotta a közös sors a bukás után e kört, hanem a szakmai útkeresés révén az egyesületi élet fellendítésével, az orvosi szaksajtó (Orvosi Hetilap) megindításával éppen ezekben az évtizedekben vált igazán iskolává, önálló körré a Balassa-társaság. Végül pedig, akik megérték és még éltek benne, az 1867-es kiegyezést követően programjuk állami szinten történő megvalósítására tettek kísérletet és értek el igen nagy eredményeket.

Ezen nem változtat az sem, hogy már 1860-ban a nyelvi kérdésben ellentét támadt a Balassa-kör és ellenfelei között az Orvosi Hetilap hasábjain. Ez az ellentét vezetett a Gyógyászat című lap megindításához. Ezzel a két tábor külön szaklapot teremtett magának és lehetőséget kapott arra, hogy kölcsönös vádaskodással adjon hangot szembenállásának. Küzdelmüket gyakran emlegetik a magyar orvostörténelmi szakirodalomban a „haladók” és a „reakciósok”, illetve a „progresszív” és a „konzervatív” erők harcának: Bár ez lényegében – főleg tudománytörténeti szempontból – meg is felelne a valóságnak, mégsem ilyen egyszerű. A „frontvonalak” pontosabb meghúzása, a túlzások elhagyása világosabb képet ad a korabeli küzdelmekről. De megállapíthatjuk, hogy a modern felfedezések átvételében, elsősorban a második bécsi iskola mestereinek tanítványaként Balassa és köre felette állt a másik tábornak. Haladóbb, korszerűbb nézeteket vallottak. De a másik oldal, a Poór köré csoportosulók sem tekinthetők egyszerűen reakciósoknak, sőt még konzervatívoknak sem, hiszen körükben találhatjuk Bugátot, Flór Ferencet, a reformkor és a szabadságharc az előbbieknél nem egy radikálisabb képviselőjét.

Generációs tényezők, a belső (egyetemi) és a külső (gyakorló) orvosi kar ellentétei egyaránt motiválták a két tábor harcát. Nemegyszer igaztalan vádak illették Markusovszkyék részéről a Poórékat tömörítő Természettudományi Társulatot, illetve a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűléseit. Az Orvosi Hetilap és a Gyógyászat szinte valamennyi gyűlés alkalmával polemizált, miután a Hetilap támadta, a Gyógyászat védte a vándorgyűléseket. Ebben a kérdésben nem helyeselhetjük Markusovszkyék álláspontját, hiszen a Bene és Bugát alapítású társasági és vándorgyűlési tevékenység mégsem zárható le az Orvosi Hetilap értékelésével: „azoknak nincs tudományos jellege, egy tömeg ember összejön, mely egyebet sem csinál, mint eszik-iszik”. Egyébként ismeretes, hogy Bugát Pál is távol állt Balassáéktól az abszolutizmus éveiben, Balassa pedig a reformkorban sem közöltette cikkeit az Orvosi Tárban. Ez a harc igen kiéleződött 1865 elején, amikor az Orvosi Hetilap és a Gyógyászat hasábjain súlyos vádakat emeltek egymás ellen. Poór Imre a Gyógyászat 1865. évf. 5. számában? Markusovszkyt, majd a 8. számban? Balassa és Markusovszky egész körét támadja, akik „magánérdekű cliquet alakítottak … Ezen clique célja az orvosi gyakorlat financziális kiaknázása, s döntő befolyás szerzése föl- és lefelé orvosi és nemorvosi ügyekben”. Az ellentétek bemutatása, a vádaskodások ismertetése semmi mást nem jelentenek, mint egy nagy nemzedék nyílt és nyilvános küzdelmét, amely a progresszió táborán belül folyt.?

A liberalizmus politikai programja és az egészségügyi-orvosképzési törekvések összehangolása is ezekben az években – a reformkor végétől a kiegyezés koráig – történt meg. Könnyű felismerni Eötvös József köre, valamint Balassa és köre között az elvrokonságot. Egyek voltak az alkotmányos és demokratikus szabadságjogokkal felruházott polgári állam megteremtésére irányuló törekvésekben éppen úgy, mint a függetlenségi harc bukása után a kompromisszumok tudomásulvételében, az egészségügyi és kulturális viszonyok megjavításáért folytatott harcban. Közös vonásuk a tudományos kutatás bármelyik irányból történő elferdítésének megvetése, történjék az akár „a hazafiasság lobogója alatt is”. De abban is, hogy Ausztriával a megegyezést nem az uralkodón keresztül, hanem az osztrák liberálisokon, illetve a bécsi reformereken keresztül, a velük fenntartott kapcsolatban keresték.

Balassa, Markusovszky, Lumniczer és Korányi Frigyes általános politikai és művelődéspolitikai szemlélete Eötvösével rokon, viszont ők adják a centralisták hiányzó egészségügyi programját. A prevención alapuló szociálpolitikai szemlélet könnyen találkozott az egészségügyi prevenciót való orvosok programjával. Vonatkozik ez Semmelweis tanítására éppen úgy, mint Markusovszkynak már doktori disszertációjában (Az orvos mint nevelő) kifejtett, a megelőzésen alapuló egészségügyet megfogalmazó szemléletében. A centralisták köre és a pesti orvosi iskola ugyanannak a kornak, ugyanannak a társadalompolitikai irányzatnak a hordozója volt.

Trefort Ágoston közoktatásügyi miniszter (1872–1888) egyenesen kimondta, hogy „közgazdasági fejlődésüknek egy további főfeltétele a közegészségügy”. Hármas jelszava – a közegészség, közgazdaság, közoktatás? – világosan tükrözi az összefüggések felismerését.? Felismerte, hogy a közegészségügy és a közoktatás egyszersmind közgazdasági kérdés, mert meghatározza a termelés egyik legfőbb tényezőjének, az embernek a testi és szellemi állapotát. Fodor Józsefhez írott levelében fejti ki? Trefort, hogy a népesedési mozgalomtól függ a „nemzetek politikai és közgazdasági súlya”. Tőle – mint a közegészségtan tanárától – kér választ a Magyarországon olyan előnytelenül alakuló halandósági viszonyokra. (Érdekességként megemlítjük, hogy a népesedési viszonyok alapján veti fel egyes országoknak a XX. századra kialakuló világtörténelmi szerepét és politikai súlyát, és 1932-re az Egyesült Államok, Oroszország és a Német Birodalom nagyhatalmi rangsorát jelzi, fokozatosan Anglia szerepének csökkenését és Franciaország lemaradását jósolta a XIX. századhoz viszonyítva.)

A liberalizmus természetrajzának megfelelően maguk a centralisták is idegenkedtek az állami beavatkozástól a társadalmi élet különböző területein. Sokáig a társadalmi egyesülés és öntevékenység angolszász receptje szerint képzelték el az iskoláztatás és az egészségügy megszervezését. A felvilágosult abszolutizmus, a jozefinizmus emléke kísértett még a progresszív irányú állami beavatkozásban is. De elsőnek éppen ők ismerték fel az alkotmányos és demokratikus állam beavatkozásának szükségességét a haladás érdekében. Ebben pedig nem kis része volt a tanügy és az egészségügy – esetünkben a pesti orvosi iskola – vezető egyéniségeinek.

Korányi Frigyes – ezek közismert adatok – még medikus volt a márciusi forradalom alatt, a márciusi ifjak közé sorolhatjuk őt, majd – még diploma nélkül – katonaorvosként szolgált a szabadságharcban. Kapcsolata Balassa Jánossal és Markusovszky Lajossal ekkor vált szorossá: Balassa János alorvosaként dolgozott előbb a pesti honvédkórházban, majd a bukást követően Korányi volt annak a delegációnak a vezetője, amely Balassa szabadon bocsátását követelte Prottmann rendőrtanácsostól.?

A nagykállói – sokat emlegetett száműzetés éveiben – Korányi folytatta orvosi praxisát, állandóan kapcsolatban maradt a pesti orvosi iskola tagjaival, sohasem szakadt el sem az orvosi közélettől, sem a tudománytól. E téren éppen Balassa János és Markusovszky Lajos nyújtott Korányinak segítséget, buzdították szakmai önművelésre, külföldi tanulmányutakra, segítették ki nehézségeiből. Igaz, Korányi először távozni kívánt Magyarországról, külföldön kívánta folytatni orvosi hivatását, de Balassa higgadt szavának hatására állt el a kivándorlás gondolatától, és maradt mégis otthon.? A velük való kapcsolat erősítette kitartását, mentette meg őt a magyar orvostudomány számára. Így nem véletlen, hogy amikor az 1860. évi Októberi Diploma kiadása után – az önkényuralom válsága idején – megindult a politikai élet, Korányi olyan progresszív egészségügyi programmal lépett fel Szabolcs vármegyében, aminek csak Pest megyében és a fővárosban volt párja. Az elmaradottság még inkább világossá tette előtte az új program megteremtését. E téren az alapot Markusovszky Lajossal és Hirschler Ignáccal közösen megtett európai tanulmányútjuk teremtette meg. Az európai horizontot nyitó, fejlődést indító tanulságos utazások tapasztalatai Korányi figyelmét mindjobban szűkebb hazájának nyomorára, az ország alacsony egészségügyi körülményeire, elhanyagoltságára irányították és később a vidék közegészségügyének kérdéseiben Balassa elsőrendű tanácsadójává vált.?

Budapestre költözése után Korányi nemcsak az orvosi kör, az Orvosegyesület, az Orvosi Hetilap munkatársainak lett egyik vezéregyénisége, hanem a pesti egyetem legnagyobb befolyású professzorainak egyike. Balassa inkább a baráti kört összefogni képes társalkodó közéleti személyiség volt, talán szoros kapcsolata Deák Ferenccel is hatással volt e magatartására. Hasonlított ehhez Lumniczer is, míg Korányi személye kitűnő debattert is adott a társaságnak. Jól jellemzi ezt Müller Kálmán emlékbeszédében:

„Balassa szónokolni nem tudott, írni pedig nem szeretett, természetes tehát, hogy a fakultásban Korányi az ő kiváló szónoki képességével, azonkívül pedig meggyőző stilisztikával neki csakhamar hathatós támasza lett, akit a régi tagok emiatt sanda szemekkel néztek … Balassa arisztokrata volt a szónak a legjobb értelmében, modorában sima, aki soha hangos és kemény szót nem szólt, akinek minden szavából az a nagy emberismeret és bő tapasztalat volt kiérezhető, amely tapintatosságra int, lehetetlen nem rá ismerni arra a nagy befolyásra, melyet Balassa e tekintetben Korányira gyakorolt és amely szuggesztióból alakult ki az a Korányi, akit a mi korunk is ismert … Balassa halála után hallgatag és önként mindenki Korányiban látta és ismerte el a leghivatottabbat a vezérletre, később pedig, midőn rokon érzésű és hason felfogású társai, mint Balogh Kálmán, Bókay, Lumniczer, Hőgyes a karba jutottak; befolyása túlsúlyban is döntő volt”.?

Korányi tehát átvette Balassa szerepét, szoros kapcsolatban maradt Markusovszkyval és a kiegyezést követő évtizedek legnagyobb befolyású egyénisége lett. Nemcsak új belgyógyászati szakiskolát teremtett, amit azután fia, Korányi Sándor emelt a legmagasabb szintre, hanem kiváló új nemzedéket segített a pályára. Alkalmazkodott a korhoz, amelyben élt, báróságot kapott, főrendiházi tag lett. Nemcsak a szellemi, hanem a társadalmi értelemben vett elitnek is vezetője lett. S mindezt a befolyást a magyar nép egészségügyének emelésére, életkörülményeinek jobbítására használta fel. Típusa volt a nemzeti liberalizmus századában asszimilálódó polgárnak, aki olyan tagjává vált a magyarságnak, akire csak büszke lehetett és lehet a nemzet. De sohasem vált a túlzók, a szűklátókörűek képviselőjévé. Végig hű maradt ahhoz a történelmi szabadelvűséghez, amely a magyar Risorgimentónak, a Széchenyi–Kossuth–Deák–Eötvös-vonulatnak volt (minden ellentétük ellenére is) szellemi tulajdona, amely sohasem tagadta a magyarság érdekeinek elsődleges szolgálatát, de amely sok más tehetség mellett az orvostudományban – például Korányi támogatásával – Babeş Viktornak nemzetközi súlyú karrierjét is lehetővé tette, egy nagy tudóst adva a román orvostudománynak. Korányiban és életművében is megtaláljuk azt a nagyszerű szintézist, amit a kor magas tudományos színvonalának és korszerű politikai eszmerendszerének a találkozása létrehozott a pesti orvosi iskolában.