III.
Mi teszi indokolttá historiográfiai szempontból az egységes szemléletet? Először is az, hogy az orvos- és gyógyszerésztörténelem különböző korszakaiban szinte lehetetlen a kérdések külön tárgyalása. Ha bármely korszakról veszünk kézbe egy munkát, mindig meggyőződhetünk arról, hogy mennyire azonos vagy hasonló a vizsgálati, kutatási anyaga.
Nemcsak az egészségügy problematikája, hanem a gyógyszertörténet (később a farmakológia) teszi ezt indokolttá. Nem szólva az orvos és gyógyszerész helyzetének történeti szociológiai vizsgálatáról vagy a képzőművészetekben, általában az ikonográfiában való együttes jelentkezéséről. Természetesen megvannak a különbségek is, a terápia, az orvosi gondolkodás, az orvosi filozófia, illetve a gyógyszerészet gazdaság-és ipartörténeti, technológiai vonatkozásaiban.
Hasonlóan indokolttá teszi az orvos- és gyógyszerésztörténet szintézisben való szemléletét a kutatási metodika és a forrásanyag egysége. Az általános történeti feldolgozások gyakorlata, a forráskutatás- és forrásértékelés módszere, a forrásanyag jellege. Nyilvánvaló, hogy azonos jellegű, gyakran azonos levéltári forrásanyagot kell felderíteni, márpedig a levéltári anyag minden történelmi diszciplína elsődleges forrása. Hasonló jellegű a primer szakirodalom, a könyvtári forrásanyag az elmúlt századok orvosi, gyógyszerészi könyvei. A „papírjellegű” forrásanyagon kívül közös jellemzőjük a tárgyi anyag (műszerek, eszközök, edények stb.) jelentős történeti forrásértéke, hiszen mindkettőnél olyan történeti dokumentatív jelentősége van a tárgyi anyagnak, ami az általános történettudománynál sohasem játszik ekkora szerepet, legföljebb azoknál a korai korszakoknál, ahol a régészet eredményei jelentik a fő fogódzókat. Így tulajdonképpen a technikatörténethez hasonlóan, a több dimenziós tárgyi anyag magának az orvosi-gyógyszerészi gyakorlatnak rekonstruálásához elsődleges forrásanyag minden korban.
