I.
Felsőoktatási politika az önkényuralom korában
A szabadságharc bukása nemcsak az önálló magyar állam, hanem – vele együtt – az önálló magyar közoktatásügy bukását is jelentette. Eötvös kezdeményezései és tervei, az önkormányzattal rendelkező modern szervezetű felsőoktatás megmaradt tervnek és eszmének. De a történelmi folyamat összetettségét éppen az mutatja, hogy a bukást követő abszolutizmus ugyanakkor felsőoktatásunk – és egész közoktatásügyünk – szervezeti alapjainak egyik meghatározója. Éppen ez a kettősség tette lehetővé, hogy az egyoldalú ítéletre hajlamos szemlélet hanyatlásnak – vagy az ellenkező oldalon – egyenesen a magyarországi közoktatásügy modernizálása korának tegye ezt a korszakot.
Az önkényuralom korszakát éppen az jellemzi, hogy a megtorlásra, minden nemzeti törekvés elfojtására helyezi a fő súlyt. Eltávolítják a szabadságharc idején szerepet játszó tanárokat, szigorú igazoltatási eljárást vezetnek be. Visszahelyezik az 1848-ban eltávolított aulikus tanárokat és az oktatásban is a német válik a hivatalos nyelvvé. Haynau és Bach megtorló politikája, rendőri intézkedései és kormányzása egyértelműen visszataszító, az oktatási téren hozott rendelkezések azonban tartalmaznak progresszív elemeket is. Egyszerűen azért, mert az előbbinél a szabadságharc megtorlása és az ország féken tartása, az utóbbi esetben viszont az összmonarchiának – a szűkebb osztrák fejlődésen alapuló – törekvései is éreztették hatásukat.
Ausztriában erősebben érvényesült – az ipar és kereskedelem fejlettsége következtében – a polgárság súlya, mint nálunk. A két bécsi forradalom és a birodalom válsága, elsősorban a magyar szabadságharc, jó leckét adott arra az udvarnak, hogy teret engedjen bizonyos területeken a haladó követeléseknek és visszaszorítsa a szélsőségesen reakciós erőket. A forradalmakat leverő udvarnak – legalábbis Ausztriában – részben valóra kellett váltania annak követeléseit és meg kellett szüntetnie annak egy-két „célpontját”. Éppen a bukás és a megtorlás éveiben Bécsben a reformokat követelők – közöttük a neves orvosprofesszorok, Rokitansky és Skoda – jelentős győzelmet arattak a konzervatívok felett az egyetemi önkormányzatért és a felsőoktatás megújhodásáért folytatott harcban.
A bécsi közoktatásügyi kormányzat – osztrák szempontból – valóban „reformkorszakot” teremtett ezekben az években, még akkor is, ha ez felemásan, magában Ausztriában is ellentmondásokkal telítve érvényesült. A kapitalizálódó birodalom közoktatásügyi törekvései azért tartalmazhattak a Ratio Educationis óta progresszív elemeket Magyarországon is, mert a társadalmi fejlődésben előbbre járó örökös tartományok igényeihez is kellett alkalmazkodniuk. (Egyébként ismert probléma a jobbágy-kérdésben is, ahol ugyancsak nem volt Bécs érdeke az 1848 előtti állapot visszaállítása, tehát könnyen vette tudomásul és hagyta meg lényegében a kivívott eredményeket.)
Így kell szemlélnünk az abszolutizmus korának felsőoktatási politikáját is, amely az 1849. szeptember 27-én jóváhagyott egyetemi szervezeti szabályzaton, ill. a cs. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter az évi szeptember 30-án kelt rendeletén alapult. Az ausztriai egyetemek megkapták az autonómiájukat, a pesti egyetem esetében az önkormányzatra vonatkozó rendelkezéseket azonban felfüggesztették. A bécsi vallás- és közoktatásügyi miniszter 1850. február 15-én kelt leirata kimondta, hogy a pesti egyetemet tanulmányi ügyekben közvetlenül a maga hatósága alá rendelte. Ezzel besorolták az osztrák egyetemek közé (azok jogai nélkül), aminek következtében a pesti egyetemen is érvényesült Thun Leónak – a porosz tudományos egyetemi minta alapján – az ötvenes években végrehajtott tanulmányi és szervezeti reformprogramja. Vitathatatlanul értek el tudományos és oktatási eredményeket, kiváló tanárokat neveztek ki, nem egyet (pl. Czermák János) azok között is, akiknek mint magyarul nem tudó, az abszolutizmus alatt kinevezett idegen tanároknak később el kellett hagyniuk az egyetemet.
Nagy jelentőségű szervezeti változás a bölcsészkar előkészítő jellegének megszüntetése, a középiskolai jellegű szervezettől elkülönítése, önállósítása és új tanszékekkel való megerősítése. (Az orvosi kar egyébként már 1848-ban javasolta az állat-, ásvány- növénytan és kémia tanszékek áthelyezését saját kebeléből a bölcsészeti karra.) Szigorú rendszabályokat léptettek életbe a jogakadémiákon, amelyeket – nem ok nélkül – a forradalmi mozgalmak melegágyának tekintettek. Az egyetem bölcsészeti kara mellett 1782-ben létesített mérnöki intézetet 1850-ben egyesítik az 1846-ban alapított középfokú József Ipartanodával, amelyet azután a műszaki tudományok felsőbb iskolájává, Polytechnikummá, 1856-ban szerveztek át.
Az októberi diploma kiadása, az 1861. évi országgyűlés összehívása, a kibontakozó politikai harc és a megszületett provizórium kora még alapvető szervezeti-tanulmányi változást nem hoz a felsőoktatásban. A magyar nyelv újra bevezetése az oktatásba tényleges eredmény, a visszaállított kormányszervek irányítása, Bécs politikája pedig egyaránt magában hordja már az érlelődő kompromisszumot. Lazulnak az abroncsok, de mint mindig, ez az átmeneti idők hanyatlását, zavaros kísérleteit is eredményezi, aminek csak a kiegyezés és Eötvös kinevezése vet majd véget.
Eötvös második minisztersége
Eötvös 1867 után is a népoktatás ügyét tekintette művelődéspolitikája ábécéjének. Hosszú és kemény harc után most ezen a téren maradandó eredményt ért el és megalkotta 1868-ban a népiskolai törvényt. A középiskolai oktatás esetében a régi magyar iskolarendszert, a Thun-féle iskolatípust és a külföldi – főleg a francia és svájci – mintát alapul véve akarta megteremteni saját rendszerét. A felsőoktatás szempontjából legfontosabb – és egy évszázad ellentétes tapasztalata után éppen nem elvethető – programja a 4 alsó, 2 felső (hat gimnázium) tagozat után az egyetemre előkészítő lyceális rendszer (3 év) bevezetése lett volna. A középfokú filozófiai tagozatot (VII–VIII. osztály) és a bölcsészeti kart egyébként – a fejlődésnek megfelelően – helyesen szétválasztó Thun-féle rendszer helyett, nem egyszerűen a nyolcosztályos gimnázium megteremtésével, hanem a hat gimnázium után elérhető jogi, orvosi-természettudományi és teológiai-nyelvi trifurkációval szakosított oktatási rendszert akarta bevezetni. Ez átmenetet jelentett volna a középiskola és az egyetem között. Azokon a helyeken, ahol már gyökeret vert a nyolcosztályos gimnázium és ehhez ragaszkodnak, ott a két iskolatípus közötti szakadék áthidalására az egyetem előtt egyéves szervezett előkészítő tanfolyamot javasolt.
A felsőoktatás terén Eötvös először is a kívánságokkal akart megismerkedni. Felhívást intézett az egyetemi tanácshoz, hogy összegezze a karok óhajait, legfontosabb észrevételeit, amelyek nem tűrnek halasztást. Az igazi egyetemi önkormányzat csak most kezdhette éreztetni hatását, amikor ismét az egyetemi alaptörvény szellemében eljáró miniszter kormányzott. Már 1867 nyarán – az igazgatók bevonásával – új tantervet állapított meg a jogakadémiák részére, rendezte a tanárok kinevezését és fizetését. Az országgyűlési rendezés előtt fontos intézkedéseket tett a pesti egyetem ügyében is. Megszervezte a bölcsészeti karral kapcsolatban a „tanárképezdét” (későbbi nevén: középiskolai tanárképző intézet), és tervbe vette gyakorlógimnázium felállítását. A tanárképzés szervezettebbé tétele a korábbi időszak rendezetlen viszonyaihoz képest kétségtelen előrehaladást jelentett. Megfelelő felszerelés beszerzésével igyekezett segíteni a nagy nehézségekkel küzdő orvosi és természettudományi oktatáson, színvonalának emelésére törekedve. Nevéhez fűződik a kémiai intézet mintaszerűen felszerelt új épületének felállítása, valamint a kar kívánságának megfelelően a gyakorlati szülészet minden orvoshallgató számára kötelező oktatásának és a vizsgák nyilvánosságának elrendelése.
A liberalizmus ideológiájában gyökeredző szemléletének megfelelően a civil és a katona azonos helyen történő főiskolai nevelését tartja fontosnak, a katonai kaszt kialakulásának elkerülésére legalkalmasabb eszköznek. Négy hadtudományi tanszék felállítását rendeli el a bölcsészeti karon erre a célra. Érdekességként megemlíthetjük, hogy Kossuth is – nem véletlenül – hasonló felfogást vall az emigrációból Schvarcz Gyulához írott levelében. A hadtudományi oktatás bevezetése azonban csak rövid életű kísérletnek bizonyult. De ezen túlmenően Eötvös számos más részletintézkedést is tett. Elrendelte a gyorsírás oktatását az egyetemen, azonos értékűnek fogadtatta el a birodalom egész területén a pesti egyetem orvosi diplomáját a bécsivel, ami korábban annyi sérelmet okozott. Külföldi tanulmányutakat és ösztöndíjakat biztosított a szakembereknek és fiatal tehetségeknek. Második minisztersége alatt 30000 forintot fordított külföldi utazási ösztöndíjakra.
Nem a nagy eszmei kezdeményezőt, a kialakult koncepcióval rendelkező államférfit mutatnánk be, ha nem tennénk említést átfogó egyetemi reformterveiről. Nem rajta, hanem a gyorsan jött elmúláson és a belső nehézségeken, a konzervatív-felekezeti ellenálláson múlott, hogy ezek nem váltak valóra. 1870-ben nyújtotta be egyetemi törvényjavaslatát, amelynek súlypontja a tanszabadság elvének kiterjesztése, annak törvényes biztosítása volt. A tanszabadság érvényesítése érdekében a magántanári intézmény fejlesztésére, a tanári állás függetlenségének biztosítására törekedett, lehetetlenné kívánta tenni a tanárok egyszerű nyugdíjazás útján történő elmozdítását. Eötvös „a tanszabadság mellett éppen úgy szükséges rend” biztosítása érdekében törvényjavaslatában világosan meghatározta a hallgatók tanulási szabadságát: „Mindegyik tudomány-karban megállapíttatnak … mind a tanfolyam tartama, mind pedig azon tantárgyak, melyeket az egész tanfolyam bevégzéséig az illető szakpályára készülő rendes tanulóknak hallgatniok és végezniök kell, azonban a tanulók saját választásuk szerint szabadon hallgathatják bármelyik tanár vagy magántanár előadásain a tantárgyakat” a hallgatók „kötelesek pontosan megjelenni azon előadásokon, melyekre magokat beiratták.”
Korábban el akarta választani a teológiai képzést az egyetemtől, azonban erdélyi körútja során a protestáns és görögkeleti papság műveletlenségét látva, még ezek részére is külön kart kívánt az állami egyetemen. Erről a kérdésről folyt le az ismert levelezés Eötvös és fia, Eötvös Loránd között. Meggyőződése szerint – írja ellenkező fiának – jobb, ha a katolikus papság az állami egyetemen képződik, mintha külön katolikus egyetemet állítanak fel, amely az „ultramontanizmus” fellegvára lenne.
A pesti egyetem átszervezéséről szóló törvényjavaslatával egyszerre terjesztette be a kolozsvári egyetem felállításáról szóló törvényjavaslatot. Már 1870 őszén meg akarta indítani a Báthory István által alapított egykori egyetem maradványaként hol megszüntetett, hol kiegészített intézmények egyesítésével, a lyceum, a jogakadémia és az orvos-sebészeti intézet összeolvasztásával. Felállítása és tényleges működése azonban csak Trefort alatt, 1872-ben következett be. Molnár Aladártól, egyik legközelebbi munkatársától tudjuk, hogy négy egyetem felállítását tervezte Eötvös.
Eötvös harmadik felsőoktatási törvényjavaslata a műegyetem megszervezésére vonatkozott. Az abszolutizmus éveiben egyesített Polytechnikumot 1869-ben, Eötvös javaslatára, főtanodai rangra emelte a király. A beterjesztett törvényjavaslat öt tagozatra (kar) osztotta a műegyetemet: mérnöki, építészeti, gépészmérnöki, vegyészi – és a reáliskolai tanárképzéssel kiegészített – bölcsészeti (általános műszaki) szakosztályra. Az ötödik kar egyben a közgazdasági képzésnek is a műhelye, ami ugyancsak jól mutatja Eötvös és munkatársai szemléletét, a közgazdasági és technikai ismeretek összefüggésének felismerését. Eötvös javaslata alapján dolgozzák ki a műegyetem belszervezeti szabályzatát, amely a tudományegyetemmel egyenrangú, önkormányzattal rendelkező felsőoktatási intézetté teszi a műegyetemet (1872).
A megvalósulás útján. Trefort és Markusovszky
Eötvös minisztersége után, Pauler rövid lélegzetű kormányzását követően kezdődik Trefort Ágoston tizenhat esztendős közoktatásügyi minisztersége (1872–1888). Eötvös sógoraként egyike személyes és politikai barátainak, aki azonban többre értékelte a kompromisszumok árán elért részeredményeket mint az átfogó terveket. Nemegyszer került vitatható támadások tüzébe, nemegyszer valóban messze kanyarodott Eötvös személyiségétől és politikájától, azonban vitathatatlan érdemeket szerzett az eszmék megvalósításában, a tényleges közoktatásügyi, sőt közegészségügyi szervező munkában. Ebben segítségére volt terveinek részben megalkotója, részben kivitelezője, az egyetemi ügyek irányítója a minisztériumban – Markusovszky Lajos. Még Eötvös vette maga mellé a kiváló orvos-szervezőt, aki személyében képviselte a magyar felsőoktatási politika folytonosságát a dualizmus első felében, Eötvöstől egészen a Tisza Kálmán bukása után kibontakozó válság időszakáig. Trefort és Markusovszky előtt is világosan állt a közgazdaság, a közművelődés és a közegészségügy oszthatatlansága, a fejlődésben játszott harmonikus szerepe.
A végrehajtott eszmék néha messze esnek szülőatyjuktól, megalkuvások ösvényén haladnak előre és formálódnak, de Trefort időszakában sok minden valóra vált Eötvös elgondolásaiból. Új tanszékek egész sora jött létre ezekben az évtizedekben a budapesti egyetemen (jelentős részük nem a karok, hanem Trefort, ill. korábban Eötvös kezdeményezésére), felépültek a természettudományi és egyes elméleti orvoskari intézetek épületei, a belső klinikai telep, az Egyetemi Könyvtár; emelkedett a hallgatók száma.?
A felsőoktatásnak a kiegyezést követő korszakban bekövetkezett előrehaladását fejezi ki a felsőoktatás kiterjedése, több új intézmény létrehozása. Kiépült az agrár-felsőoktatás rendszere; gazdasági tanintézetek jöttek létre, a magyaróvári 1874-ben akadémiai rangra emelkedett, tovább fejlődött az állatorvos-képzés. Kialakultak a művészeti felsőoktatás intézményei: az Eötvös kezdeményezésére felállított „M. Kir. Orsz. Mintarajztanoda és Rajztanárképezde” (1871), amelynek feladatköréből később kivált az, iparművészeti oktatás; 1875-ben alapította meg Liszt Ferenc a Zeneakadémiát, amelynek első igazgatója Erkel Ferenc lett; a még 1865-ben létesített „színészeti tanodát” 1885-ben Országos Színésziskolává, majd 1893-ban Színművészeti Akadémiává szervezték. Kifejlődtek a polgári iskolai tanárképzés intézményei is. Bár a fenti intézetek ekkor általában még nem érték el a főiskolai rangot, mégis felsőoktatásunk köréhez tartoznak.
Az oktatás színvonala, az egyetemeken és főiskolákon képviselt tudományszakok művelése e korszakban egészében fejlődő képet mutat. Ebben része volt egyes tanulmányi-szervezeti rendelkezéseknek (mint pl. a bölcsészkaron a képzési idő növelése, a bölcsészeti és jogi karokon a szemináriumok bevezetése, egyes reformok megvalósítása), de e fellendülés elsősorban a kiváló tudósok, iskolateremtő professzorok munkásságának köszönhető, akiknek egész sora működött ebben az időszakban a felsőoktatás intézményeiben. (Így pl. a bölcsészkaron Eötvös Loránd, Than Károly, Lengyel Béla, Szabó József, Margó Tivadar, az orvosi karon Lumniczer Sándor, Korányi Frigyes, Fodor József, Hőgyes Endre, a műegyetemen Kőnig Gyula, Wartha Vince, Steindl Imre, Hauszmann Alajos, az óvári akadémián az ún. „nagy tanári kar” tagjai: Cselkó, Cserháti, Hensch, Kosutány, Linhart, Thallmayer, Újhelyi stb.)
Összegezve: a kiegyezéstől a század '90-es éveiig terjedő korszak felsőoktatásunk kétségtelen előrehaladásának időszaka volt. A kapitalista szabadversenyen alapuló gazdasági fejlődés, a kor szükségleteit felismerő széles látókörű, nagy koncepciójú művelődéspolitikusok – Eötvös József és Trefort Ágoston – irányításával a magyar felsőoktatás jelentős fejlődése következett be. Bár ez a fejlődés nem volt egyenletes, hiszen a magyar gazdasági, társadalmi, politikai élet ellentmondásai a felsőoktatás területén is megnyilvánultak, mégis az eredmények serpenyője a súlyosabb a mérlegen.
II.
A XIX. század végétől az imperializmus kialakulása, az osztály- és nemzeti ellentétek kiéleződése, a dualizmus rendszerének válsága, a politikai reakció erősödése a felsőoktatás alakulását is messzemenően befolyásolta. Megmutatkozott ez a felsőoktatás jelentős – e periódus nagyarányú gazdasági fejlődésével összefüggő – előrehaladásában, de különösen a felsőoktatás – nagyrészt ugyancsak az ország gazdasági-társadalmi-politikai viszonyaiból következő – ellentmondásainak elmélyülésében, az elmúlt negyedszázadban is meglevő fogyatékosságainak súlyosbodásában.
E periódusban tovább bővült a felsőoktatás kapacitása, a hallgatólétszám a század végétől számottevő mértékben emelkedett, a művészeti intézményeket nem számítva az 1897/98. évi 11531 főről 1913/14-re 18899-re emelkedett. A budapesti tudományegyetem hallgatóinak száma 5048-ról 8185-re, a műegyetemé 1454-ről 2639-re növekedett.?
Emelkedett a tanárok, az oktatók száma is; így a budapesti egyetemen a professzorok száma 111-ről 147-re, az adjunktusoké és tanársegédeké 48-ról 76-ra nőtt. Több új objektum épült ezekben az évtizedekben, így a budapesti egyetem központi épületének új homlokzati része és a külső klinikai telep, a műegyetem lágymányosi épületei, a Zeneakadémia új épülete, az állatorvosi főiskola, a bányászati és erdészeti főiskola és a magyaróvári gazdasági akadémia egyes épületei stb.
Az oktatólétszám emelkedése és a tárgyi feltételek biztosítása azonban nem volt arányban a hallgatólétszám növekedésével. A budapesti jogi és orvosi karon a hallgatók fele, egyharmada fért csak a tantermekbe. A műegyetemen – amelynek új épületeit legfeljebb 2000 hallgatóra méretezték – az 1913. szeptember 21-i rektori beszámoló szerint „a rendelkezésünkre álló helyiségek elégtelen volta már most is tűrhetetlen és oktatásunk sikerét a legnagyobb mértékben veszélyeztető állapotot idézett föl.” A fokozódó túlzsúfoltság az első világháború előtti évtized felsőoktatásának egyik fő, az oktatás színvonalára, intenzitására súlyosan kiható ellentmondásává vált.
A fejlődés másik ellentmondása a felsőoktatás struktúrájára jellemző torzulások és aránytalanságok fennmaradása volt. A teológiai és különösen a jogi oktatás továbbra is dominált, bár e periódusban már némileg csökkenő tendenciát mutatott. Az 1897/98. tanévben a hallgatók 58,8%-a volt jogász, ill. teológus – az 1913/14. tanévben már „csak” 44,5%-a. Ugyanakkor az orvoshallgatók aránya 7,1%-ról 19,9%-ra emelkedett, viszont a mérnökhallgatók aránya 13,8%-ról csak 15,1%-ra nőtt, az agrár-felsőoktatási intézményeké pedig (az erdészetet is ide számítva) 7,8%-ről 4,9%-ra csökkent.
A gazdasági fejlődés érdekei a természettudományi, műszaki, mezőgazdasági és közgazdasági felsőoktatás kereteinek bővítését (ill. részben annak megteremtését) tették volna szükségessé; ez volt az érdekelt szakkörök több évtizedes törekvése is. (Így a budapesti bölcsészkaron – amely kar az 1907. évi rektori beszámoló szavai szerint „természetellenes viszonyban él a természettudományi szakokkal” – több alkalommal is történtek kísérletek a kettéválasztás megvalósítására, az egyetem konzervatív körei azonban ragaszkodtak a kar egyre inkább anakronisztikussá váló „egységéhez”; egy több fakultásos mezőgazdasági főiskola tervei már a XIX. század '80-as éveiben kialakultak, és e kérdés negyedszázadon keresztül újra meg újra napirendre került; második műegyetem létesítését már a '90-es évektől sürgették; 1900-ban közgazdasági egyetem alapításának eszméje merült fel, 1911-ben pedig a gazdasági érdekképviseletek nevében Károlyi Mihály terjesztette az országgyűlés elé mezőgazdasági fakultással is rendelkező közgazdasági egyetem szervezésére vonatkozó javaslatot – de mindebből a századforduló idején kialakult csenevész kereskedelmi akadémiákat és az 1914-ben a műegyetem közgazdasági osztályaként szervezett egyéves továbbképző tanfolyamot nem számítva semmi sem valósult meg…) Ezzel szemben a harmadik egyetem székhelye körül több évtizeden át folytatott heves küzdelmek után 1912-ben egyszerre két új tudományegyetem (Pozsony és Debrecen) felállításáról hoztak törvényt (anélkül, hogy a szükséges anyagi feltételeket teljes egészében biztosították volna). Így a periódus végén hazánknak az egyetlen műegyetemmel szemben négy tudományegyeteme és nyolc jogakadémiája volt.
A jogászképzés hipertrófiájának, a természettudományi, műszaki, agrártudományi és közgazdasági képzés háttérbe szorulásának súlyos következményeire a felsőoktatás számos kiváló képviselője – így Schvarcz Gyula, Herman Ottó, Than Károly stb. – rámutatott, a századforduló után pedig lassan elterjedt annak felismerése is, hogy a jogi pálya túltengése, e „morbus hungaricus” nem valamiféle faji tulajdonság, hanem a társadalmi-politikai viszonyok (a feudális maradványok, a dzsentri és dzsentroid középrétegek helyzete, életformája, szerepe a közigazgatásban stb.) következménye.
A felsőoktatás fejlődésének további ellentmondásaként a tanulmányi rendszer elavultsága, a tanulmányi módszerek korszerűtlensége – néhány képzési ág kivételével – ebben az időszakban még inkább érezhetővé vált. A problémák gyökere a megmerevedett német-osztrák típusú tanulmányi rendszerben, a „tanszabadság” anarchiájában, valamint a szakképzés-tudósképzés viszonyának tisztázatlanságában rejlett. „A tanítás és a tanulás teljes szabadságának” elve – amelynek egyébként meg kell különböztetni politikai és pedagógiai értelmét – a tanulmányi rend szempontjából e kor magyar felsőoktatásában teljesen eltorzult. A hallgatók részéről ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy számottevő részük – különösen a jogi és bölcsészeti karokon – nem járt előadásokra, sőt igen sokan nem is tartózkodtak az egyetem székhelyén. A professzorok tanítási szabadsága pedig a rendszertelenség és tervszerűtlenség uralmát jelentette az egyetemi oktatásban.
A haladó magyar kultúrpolitikusok, egyes kiváló professzorok (Eötvös József, Schvarcz Gyula, Trefort Ágoston, Eötvös Loránd, Kármán Mór, Riedl Frigyes, Apáthy István stb.) ennek súlyos következményeit többé-kevésbé felismerve a tanszabadság korlátozására, kötöttebb tanulmányi rendszer bevezetésére törekedtek, erőfeszítéseik azonban eredménytelenek maradtak.
A tanszabadság kérdésével szorosan összefüggött a szakképzés-tudósképzés problémája. A kor haladó kultúrpolitikusai, néhány kiemelkedő tudós ugyan lényegében világosan látta e probléma megoldását, azt, hogy az egyetemek feladata mind a szakképzés, mind a tudomány művelése és a legtehetségesebb hallgatókkal való elmélyültebb foglalkozás, a professzorok jelentős része azonban – különösen a bölcsészeti karokon – a gyakorlati szakpályákra való képzést nem tekintette az egyetem feladatának. Az egyetemi oktatás konzervatív‑arisztokratikus felfogásához ragaszkodó erők makacs ellenállására tekintettel olyan nézetek is felmerültek, amelyek a szakképzés és a tudósképzés szervezeti elválasztására irányultak; e kezdetben elszigetelt törekvések idővel szélesebb körben ismertekké váltak, és hatást gyakoroltak a későbbi haladó reformtervekre is.
A tanulmányi rendszer elavultságával szoros összefüggésben a legtöbb képzési ágban elmaradottak, korszerűtlenek voltak az egyetemi oktatás formái, módszerei. Az oktatás uralkodó formája az előadás maradt, a gyakorlati jellegű oktatás továbbra is háttérbe szorult. A gyakorlati oktatás kifejlesztésének szükségességét egyre többen felismerték, egyes karokon, ill. főiskolákon növekedett is a gyakorlati oktatás aránya, az asszisztencia alacsony száma (számos karon, ill. szakon teljes hiánya), a férőhely és a felszerelés elégtelensége azonban a lényeges előrehaladást nem tette lehetővé. Jellemző volt e kor felsőoktatására a megfelelő kézikönyvek, tankönyvek, jegyzetek hiánya is.
A tanulmányi rendszer és az oktatás módszerei körüli problémák azonban nem egyforma mértékben mutatkoztak meg valamennyi felsőoktatási intézményben. Ezért – a sommás, egyoldalú értékelés veszélyének elkerülése érdekében – röviden vázolnunk kell az egyes képzési ágak helyzetét, sajátos problémáit.
A legszomorúbb képet éppen e kor felsőoktatásának „uralkodó” ága, a jogászképzés mutatta. A hallgatók többsége „mezei jogász” volt, előadásokra nem járt (igaz, Budapesten nem is fért volna a tantermekbe), a vizsgákra a jogi „szanatóriumok” silány kompendiumaiból készült fel úgy ahogy, ami érthetővé teszi a rendkívül magas bukási arányszámot (ez – Heinrich Gusztáv rektori ünnepi beszédének szavait idézve – a „hihetetlenül kifejlett, egyenesen undorító protegálás” nélkül nyilván még magasabb lett volna), elsősorban a budapesti karon. (A feleakkora hallgatólétszámmal sem rendelkező kolozsvári karon lényegesen jobbak voltak az eredmények, a budapesti professzorok ezzel kapcsolatban viszont jogi Gretna-Green-ről kezdtek beszélni…) A doktori értekezések jelentős része nem a hallgatók munkája volt, azok gyártása szinte külön iparággá vált.
A túlzsúfolt jogi karokkal szemben a jogakadémiák kongtak az ürességtől, az 1913/14. tanévben egy jogakadémiára átlag 162,5 hallgató jutott, ami évfolyamonként alig 40 hallgatót jelentett, doktoráltatási joggal nem rendelkeztek, így a jogi előképzettséget kívánó állások minősítésének 1913. évi reformja még súlyosabbá tette helyzetüket. Mint a kassai jogakadémia igazgatója írta 1918. évi, a minisztériumhoz intézett felterjesztésében, a jogakadémia „elvesztve életképességének alapfeltételeit, lassankint egy élni nem tudó, meghalni nem képes, halódó intézménnyé alakul át”.
A jogi oktatás reformja 1889 óta napirenden volt, számos szakértekezletet tartottak ez ügyben, négy törvényjavaslat készült, a hozzászólásoknak, vitairatoknak se szeri, se száma – lényeges változtatás azonban nem történt, továbbra is virágzott a korabeli magyar felsőoktatás szégyeneként a „mezei jogászság”.
A bölcsészkari oktatás, ill. ezzel összefüggésben a középiskolai tanárképzés helyzete sem volt sokkal kedvezőbb. A fő probléma, a hiányosságok alapvető oka az anarchikus tanulmányi „rendszer” volt: az egyetem rendszeres képzést nem adott, nem biztosította a középiskolai tanári munkához szükséges tudományos ismeretek megszerzését, és e hiányokat a tanárképző intézet – amelynek tagsága ekkor még nem volt kötelező – egyes előadásai és jórészt formális előírásai nem pótolhatták. A gyakorlógimnázium pozitív működése ellenére több tekintetben megoldatlan volt a tanárjelöltek gyakorlati kiképzése is.
A bölcsészkari oktatás szervezettebbé tételéért, mint a tanárképzés megjavításának alapfeltételéért harcolt évtizedeken át egy kicsiny csoport, élén Kármán Mórral, küzdelmük azonban eredménytelen volt, a budapesti bölcsészkar tanárainak többsége a tudósképzés platformjára helyezkedve eleve visszautasított minden, az oktatás átalakítására vonatkozó javaslatot. Erre tekintettel a VKM is inkább csak a toldozás-foldozás politikáját folytatta, egyetlen valóban eredményes intézkedése a még Trefort által kezdeményezett Eötvös Kollégium megszervezése volt 1895-ben. (Az Eötvös Kollégium a későbbiek során jentős szerepet játszott a tudományos káderképzésben, a tanárképzés problémáit azonban – bár felállításának eredetileg. ez volt a célja – önmagában nem oldhatta meg.)
Az orvosképzés a jogászképzéshez és a tanárképzéshez képest kétségkívül szervezettebben és hatékonyabban folyt. Az oktatás igen erős oldala volt a beható elméleti alapképzés, és a viszonylag alacsony hallgatólétszám mellett a klinikai elméleti oktatással szemben sem merültek fel lényeges panaszok. A képzés túlságosan teoretikus jellegét azonban egyre több bírálat érte, az elméleti alaptárgyak terjedelme túlzottnak bizonyult, nem vette eléggé figyelembe a klinikai stúdiumok, az orvosi gyakorlat igényeit. A fizikát és a kémiát a medikusok a bölcsészhallgatókkal közösen hallgatták. Az óraszám rendkívül magas volt, a gyakorlati foglalkozások aránya pedig lényegesen alacsonyabb, mint a külföldi egyetemeken. A gyakorlati képzés hiányosságainak pótlására 1901-ben bevezetett egyéves kötelező kórházi gyakorlat nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A hallgatólétszám több mint négyszeresére növekedésével e hiányosságok zöme még sokkal fokozottabb mértékben mutatkozott meg.
Ezeket a professzorok jó része is látta. A budapesti kar 1910-ben emlékiratot készített „az orvosképzés körül észlelt hiányokról és ezek elhárításáról”, az ebben foglalt javaslatoknak azonban csak egy részét sikerült – több esztendős erőfeszítések ellenére – elfogadtatni; a vizsgarendszer szigorítására, az elméleti alaptárgyak kereteinek és terjedelmének megállapítására, a kórházi gyakorlati év módosítására nem került sor. Ugyancsak nem került megvalósításra a kar 1916. évi érdekes és előremutató, a német oktatási rendszertől való eltávolodást kifejező javaslata, amely szerint a klinikai tárgyak oktatását a nagyobb kórházi osztállyal, ill. ambulanciával rendelkező magántanár főorvosok bevonásával kellene bizonyos mértékig decentralizálni.
A műegyetemi képzés sok tekintetben hasonlított az orvoskariéra. Az oktatásnak itt is lényeges pozitívuma volt a szigorú és elmélyült elméleti alapképzés, amelyet a műszaki szaktárgyak széleskörű, inkább enciklopédikus jellegű oktatása követett. A képzés kritikája során – amely különösen az 1902. évi második országos technikuskongresszuson, valamint a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet 1909/10. évi vitáján jelentkezett – a mérnöktársadalom képviselői rámutattak a túlterhelés súlyosságára, az alapképzés túlzott terjedelmére és a műszaki tudományok szükségleteihez nem eléggé alkalmazkodó jellegére, a szaktárgyi oktatás viszonylag késői megkezdésének hátrányaira, a képzés egyoldalúságaira, a műszaki tudományok fejlődésével összefüggésben új tárgyak oktatásának fontosságára, a közgazdasági oktatás nem kielégítő voltára stb. A bírálók előtt is nyilvánvaló volt, hogy a képzés gyakorlati oldalának erősítése a tanárok és különösen az asszisztencia számának lényeges növelése, valamint a laboratóriumi feltételek biztosítása nélkül elképzelhetetlen.
A műegyetem tanárai e „kívülről jövő” bírálatokat eleinte igyekeztek elhárítani, később azonban a javaslatok jelentős részét magukévá tették, amely a műegyetem 1912-ben beható viták után kidolgozott új szervezeti szabályzat- és szigorlati szabályzat-tervezetében, valamint tantervében is kifejezésre jutott. A kormányzat azonban e tervezetekből csak a pénzügyi kihatással nem járó részek megvalósításához járult hozzá, és így 1916-ban csak a szervezeti és a szigorlati szabályzat került jóváhagyásra, a számos pozitív vonást tartalmazó, a szaktárgyaknak nagyobb teret biztosító, a laboratóriumi-gyakorlati oktatás arányát növelő tanterv azonban nem.
A műszaki felsőoktatás másik intézményének, a selmecbányai bányászati és erdészeti akadémiának átszervezésére, az oktatás reformjára irányuló közel másfél évtizedes törekvések 1904-ben részleges eredményre vezettek; az akadémiát főiskolává nyilvánították, a képzési időt 4 évre emelték, öt új tanszéket szerveztek, több új tantárgyat vezettek be és növelték a gyakorlati órák számát – mindez a képzés színvonalának emelését, korszerűbbé válását eredményezte.
Számos probléma azonban továbbra is megoldatlan maradt: így nem került sor a bányászati és erdészeti szakoktatás teljesen anakronisztikussá és értelmetlenné vált, mindkét szakképzést kedvezőtlenül befolyásoló közösségének megszüntetésére, amelyet a XIX. század végétől kezdve mind a bányászati, mind az erdészeti szakkörök nyomatékosan követeltek; a székhelykérdés megoldására, amelynek szükségességét – Selmecbányának az egykor virágzó fémbányászat háttérbe szorulásából eredő fokozatos hanyatlására, elszegényedésére hivatkozva – a tanári kar több terjedelmes emlékiratban, beadványban hangsúlyozta; valamint a tanulmányi és különösen a vizsgarendszer egyes hiányosságainak kiküszöbölésére.
A mezőgazdasági felsőoktatás intézményei közül e periódusban az állatorvosi főiskola (amely a főiskolai jelleget 1899-ben nyerte el) fejlődése volt a legegyenletesebb; az oktatásban ebben az időszakban válik uralkodóvá a korábbi empíriával szemben az egzakt természettudományi szemlélet. A gyakorlati oktatás terén azonban e főiskolán is hiányosságok voltak tapasztalhatók.
A gazdasági akadémiák előrehaladását számos nehézség akadályozta. 1906-ban ugyan a négy gazdasági tanintézetet a magyaróvárival egyenrangú akadémiává szervezték át, de szinte minden maradt a régiben, a tanárok és a segédszemélyzet színvonalának emelésére, számának növelésére, a felszerelés fejlesztésére, a dotáció növelésére nem került sor, sőt a Földművelésügyi Minisztérium részéről – Óvár rovására – egyre inkább primitív nivellálási törekvések voltak tapasztalhatók.
A felsőoktatás egyéb ágairól itt csak annyit kell megjegyeznünk, hogy a felsőoktatási jelleget, a főiskolai címet el nem nyert intézmények – polgáriskolai tanárképzők, Kertészeti Tanintézet, Zeneakadémia, Színművészeti Akadémia, Iparművészeti Iskola – törekvése elsősorban a főiskolai cím és jelleg elnyerésére, és az ezzel összefüggő reformok megvalósítására (a középiskolai végzettség felvételi feltételének kimondása, a képzési idő növelése, az oktatás fejlesztése) irányult. Erősödött a követelés a középfokú tanítóképzés felsőfokúvá tételére, valamint főiskolai jellegű testnevelő-tanárképzés megteremtésére is.
Az általános jellegű kérdésekre visszatérve, a felsőoktatás fejlődését akadályozta az intézmények – elsősorban a tudományegyetemek – elavult szervezete is. Az egyetem autonómiája eléggé összezsugorodott, maradványai ekkor már több kárt okoztak, mint hasznot. „Az autonóm” egyetem szervezete és adminisztrációja antidemokratikus, szakszerűtlen, bürokratikus és rendkívül nehézkes volt. Különösen vonatkozott ez az Egyetemi Tanácsra, amelyben – mint Korányi Sándor egy ízben megjegyezte – „mindig a hozzá nem értők vannak többségben”. A tanulmányi idő beosztása a lehető legszerencsétlenebb volt; a beíratások, indexaláírások, vizsgák és a töménytelen ünnep miatt az effektív tanítási idő maximális becslés szerint 160–165 nap volt egy tanévben. Az egyetemi hallgatóságot különösen súlyosan érintették a beiratkozások és indexaláírások gyötrelmei.
A felsőoktatás szakmai-tudományos színvonalának értékelésével kapcsolatban azonban a fenti – a tanulmányi rendszerre, az oktatás formáira, módszereire, szervezeti kereteire, anyagi feltételeire vonatkozó – megállapítások mellett figyelembe kell venni a személyi tényezőket is, amelynek fontosságát éppen Eötvös Loránd hangsúlyozta: „Az egyetemi kérdés … mindenekelőtt személyi kérdés.”
A kiegyezés utáni évtizedekben a fejlődés egyik alapvető tényezője volt a kiváló professzorok működése. A századforduló utáni időszakban e professzorok túlnyomó része elhunyt, ill. nyugdíjba vonult, és jóllehet az egyetemeken ekkor is számos kiváló tudós – így a bölcsészkaron Eötvös Loránd, Fejér Lipót, Beke Manó, Riedl Frigyes, az orvosi karon Korányi Sándor, Jendrassik Ernő, a műegyetemen Bánki Donát, Kherndl Antal, Pfeifer Ignác stb. – tevékenykedett, egészében véve azonban néhány tudományszak (pl. matematika, belgyógyászat) és egy-két intézmény (elsősorban az állatorvosi főiskola) kivételével az elhunyt, ill. nyugalomba vonult nagy professzorok méltó utódlását az esetek többségében nem sikerült biztosítani, a tanári karok színvonala észrevehetően hanyatlott, a karok, főiskolák zömének arculatát ebben az időszakban már nem a néhány nagytehetségű, kiemelkedő tudós, hanem a szürke középszerűségek többségének működése határozta meg. Ez az előbb vázolt tényezők mellett az egyetemek szakmai-tudományos fejlődésének megtorpanását eredményezte.
Ebben természetesen a véletlenek is közrejátszottak: egy Than vagy Margó nem születik minden évtizedben – e folyamat azonban nem volt véletlen jelenségek sorozata. Ebben közrejátszott az – a '90-es években már sokak által felismert – lényeges hiányosság, hogy Eötvös József óta a professzori szukreszcencia? neveléséről nem történt intézményes gondoskodás, de elsősorban a tanszékek betöltése, a professzorok kinevezése során tapasztalható anomáliák nagy száma, a politikai és „személyi” szempontok érvényesülése, ami szorosan összefüggött a politikai reakció erősödésével.
A századforduló utáni periódusban ugyanis, de különösen 1906 után, Apponyi és Zichy minisztersége idején a kulturális politikában, az egyetemeken szembetűnően megerősödött a reakciós, soviniszta, klerikális befolyás. Az egyetemeken – főleg az ideológiai szempontból „exponált” karokon – a tanszékek betöltésekor a tudományos-pedagógiai képzettség helyett egyre inkább a világnézeti „megbízhatóság”, a politikai érdemek és az alig leplezett protekció lettek irányadók. A reakció előretörésén belül különösen feltűnő volt a klerikális pozíciók lényeges megerősödése a budapesti egyetemen, amelynek katolikus jellegét a '90-es évek közepétől kezdve a klerikális körök ismét gyakran hangoztatták. Világnézeti-politikai kontraszelekció érvényesült a magántanári képesítések során is; az első, az ún. személyi minősültséget elbíráló és inkább a kaszinói golyózásra emlékeztető vita nélküli titkos szavazás módot adott a reakciós többségű tanári karoknak arra, hogy a nekik nem tetsző tudósokat az egyetemtől távol tartsák. (Így utasították vissza pl. a budapesti bölcsészkaron 1911-ben Lukács György és 1912-ben Vadász Elemér habilitációs kérését.)
E periódus azonban egyben a polgári radikális értelmiség kialakulásának és fejlődésének időszaka is. A „Huszadik Század” és a Társadalomtudományi Társaság köré tömörülő polgári radikális értelmiség megerősödésében jelentős szerepe volt egyes egyetemi tanároknak és magántanároknak is (így mindenekelőtt Pikler Gyulának, Jászi Oszkárnak, Somló Bódognak és Madzsar Józsefnek). A polgári radikalizmus fejlődése 1906 után erőteljesebb ütemet vett, a progresszív értelmiség tábora szélesedett. E folyamatot tükrözte a szabadtanítás 1907. évi pécsi kongresszusa is, amely a haladás, a demokrácia híveinek jelentős sikere volt.
A haladó és a reakciós erők között ebben az időszakban számos kérdésben heves küzdelem folyt. A reakciós körök több esetben is felléptek a haladó professzorok ellen (így 1901-ben és 1907-ben Pikler Gyula, 1903-ban Somló Bódog, 1908-ban és 1918-ban Zoványi Jenő ellen), a progresszív erők azonban határozottan kiálltak mellettük, és a VKM is – főleg Wlassics minisztersége idején – elhatárolta magát e támadásoktól.
A magyar progresszió képviselői a felsőoktatás elmaradottságának felszámolására törekedtek, követelték a modern tudományos irányzatok, egyes új tudományágak (így a szociológia, pszichológia, összehasonlító vallástörténet, természetfilozófia) elismerését, az egyetemi oktatási módszerek korszerűsítését (különösen a gyakorlati-szemináriumi oktatás fejlesztését) és mindenekelőtt a tanári kar tudományos színvonalának emelését, élesen bírálva „a szellemi középszerűségek”, a „protekciós jelentéktelenségek” kinevezését.
A haladó erők felléptek a felvételek demokratizálása érdekében „az osztályállam leghatalmasabb fegyverévé váló” érettségi mindenhatósága és a gimnázium privilegizálása ellen, követelték a nők egyetemi felvételére vonatkozó korlátozások (1895-től tették lehetővé egyetemi felvételüket – de csak a bölcsészeti és orvosi karokra, különböző egyéb megkötésekkel) megszüntetését.
A progresszió híveinek törekvései, javaslatai konkrét változást azonban nem eredményeztek, a budapesti egyetem konzervatív-reakciós többségének ellenállása és a VKM-bürokrácia maradisága, prakticizmusa, fokozódó tehetetlensége lehetetlenné tett minden lényeges előrelépést.
Fontos változások történtek ebben az időszakban az egyetemi hallgatók összetétele, helyzete és politikai állásfoglalása terén is. „Az úrfiak, azaz a legtudatlanabbak” (Eötvös József meghatározása) mellett a XIX. század '90-es éveitől kezdve a szegényebb értelmiségi, alkalmazotti, kispolgári rétegekből származó fiatalok száma egyre nagyobb lett, jó részük nagy anyagi nehézségekkel küszködve folytatta tanulmányait. (A munkás- és parasztszármazású hallgatók száma ebben az időben természetesen igen alacsony volt, hiszen még a középiskoláig is csak kevesen jutottak el közülük.) A diáknyomor ettől kezdve hosszú ideig a magyar felsőoktatás egyik legsúlyosabb problémájává vált. E „diákproletárok” helyzetének alakulása – a munkásmozgalom erősödésének, a polgári radikalizmus kialakulásának körülményei között – érthetővé teszi balratolódásukat, a haladó ifjúsági szervezetek kibontakozását.
Ennek első jeleivel már a XIX. század végén találkozunk, 1902-ben létrejött a szocialista diákok művelődési köre. A szocialista diákok 1903. évi kiáltványa szerint: „Határozottan, büszkén szocialistáknak valljuk magunkat, a proletárok testvéreinek.” A haladó erők további erősödése tette lehetővé e kor legjelentősebb egyetemi ifjúsági szervezetének, a Galilei Körnek 1908-ban történt megalakulását.
A Galilei Kör határozottan fellépve a reakciós ifjúsági szervezetek – amelyek soraiban ebben az időszakban fokozódott a klerikális erők tevékenysége – nacionalista-felekezeti uszítása ellen, harcot indított a haladó eszmék terjesztéséért, az egyetemi oktatás korszerű reformjáért és a szegényebb hallgatók súlyos anyagi helyzetének megjavításáért. A Galilei Kör befolyása rövid idő alatt számottevő tömegekre kiterjedt, a reakciós-klerikális szervezetek – amelyek a Kör pozitív programjával szemben csak demagóg frázisokat tudtak szembeállítani – az egyetemeken háttérbe szorultak. A Galilei Kör küzdelmeit lelkesen támogatta Ady Endre is.
Összegezve: a magyarországi felsőoktatás századforduló utáni alakulását nagyarányú mennyiségi fejlődés, de ugyanakkor súlyos ellentmondások, problémák jellemezték. A problémákat, hiányosságokat a progresszív erők, a professzorok legjobbjai felismerték, a haladó törekvések kudarca, oly sok életre való, a fejlődést előmozdítani akaró elgondolás, javaslat meghiúsulása azonban egyre inkább nyilvánvalóvá tette azt, hogy az ellentmondások feloldása, a felsőoktatás gyökeres reformjának megvalósítása csak forradalmi jellegű társadalmi-politikai átalakulás esetén lehetséges.?
