A magyar balneológiai irodalom kezdetei
A XVI. századtól kezdve tudományos igényű művek foglalkoztak a gyógyvizekkel és hatásukkal. Ezekben komoly szerepet játszottak a magyar vonatkozások. Magyarország gyógyvizekben való gazdagsága indokolta ezt, hasonlóképpen azt is, hogy a balneológiai irodalom első művelői között már jelentős szerepet játszottak a magyarországi szerzők. A magyarországi vizekről és forrásokról megemlékező első művet – Georg Bauer (Agricola) „De natura eorum quae effluunt ex terra” (Bázel, 1533) – hamarosan a máig is nagy becsben tartott mű, Wernher György sárosi és eperjesi várkapitány „De admirandis Hungariae aquis” című könyve követte, amely tárgyát már kimondottan Magyarországra szűkítette. Korabeli sikerét és jelentőségét jellemzi, hogy 1549-es bázeli első kiadása után hét ízben jelent meg 1600-ig.? Wernher rövid leírásokban bemutatta az egyes magyarországi fürdőket, sőt áttekintést adott arról is, „kik írtak leginkább a csodálatos vizekről”.?
A XVI. századból még két művet ismerünk, amelyek bár általánosságban foglalkoztak a vizekkel és gyógyhatásukkal, de jelentőségükhöz mérten nagy teret szenteltek Magyarország gyógyvizeinek is. Andreas Baccius „De thermis” címen Velencében 1571-ben, Leonhart Thurneisser pedig „Von kalten-warmen-minärischen und metallischen Wassern” címen (Frankfurt am Main, 1572)? jelentette meg.
A későbbiek során Marco della Fratte „Dell’aque minerali del regno Ungheria” (Velence, 1687) és Csiba István nagyszombati jezsuita tanár „Institutio historico-physica de admirandis Hungariae aquis” (Nagyszombat, 1713) című művéről kell említést tennünk. Innocenty Petrycy lengyel orvos „O wodach w Drużbaku y Leckowey” (A ruzsbachi és lackovai vizekről) című 1635-ben megjelent művében elsősorban ugyan a Poprád melletti Felső-Ruzsbachhal foglalkozott – amely abban a korban mint a Szepesség része Lengyelországhoz tartozott –, de művének második kötetében alapos képet festett a magyarországi fürdők, források helyzetéről is.?
A XVII. század már magyar nyelvű balneológiai művel is rendelkezett – az első magyar „fürdészeti hely- és egyedirat”-tal – Scholtz Jeremiás néhány oldalas könyvével, amely „A soproni birodalomban lévő Bálffi Feredő mérsékletes állapotja, természetének, munkálkodó erejének és használatosságának magyarázó megírása” címmel jelent meg (Csepreg, 1631).?
1721-ben látott napvilágot balneológiai irodalmunk első kimagasló műve, Stocker Lőrinc „Thermographia Budensis”-e. Jelentőségét nemcsak abban láthatjuk, hogy a néhány évvel később megjelent első budai útikalauz közel fele terjedelmében, németre fordítva közölte leglényegesebb megállapításait, s így „Budapest-fürdőváros” legrégibb és kitűnő propagandája lett,? hanem elsősorban tudományos alapossága és értékei miatt.
Stocker Lőrinc, mint könyvének címlapja mondja, a „Császár és Király Őrségének és a szabad királyi Székesfővárosnak rendes orvosa”, bölcseleti és orvostudor volt. Később városi külső tanácsos lett. Már 1696-ban budai háztulajdonosként szerepelt,? majd 1712-ben megvásárolt a budai Várban két házat (a mai Anna utca 1-nek és Tárnok utca 18-nak megfelelő épületeket), újjáépíttette őket, és 1735-ben közel tízszeres áron továbbadta. Valószínűleg a következő tulajdonos idején költözött ebbe a házba az Arany Sashoz címzett patika.?
Stockernek két művéről tudunk. 1711-ben Bécsben jelent meg „Ofnerischer Pest-Schild” címen az egyik, amely az 1709–1710-es magyarországi pestisjárvány tanulságait és ismertető jegyeit elemezte.? Másik műve a Thermographia Budensis, a „Budai kőrajz, vagyis a Budán forrásozó ásványvizek fizikai-orvosi vizsgálata, azoknak eredetéről, fekvéséről, régiségéről és orvosi használatáról és hatásáról mind belső, mind külső szempontból”. A címben megjelölt számos problémával 21 fejezetben foglalkozik, s mint írta, tizenkilenc évi munkájának, „mechanikus-spagyrikus” kísérleteinek eredményeként született meg a mű. Második kiadásának (1729) bevezetése szerint az indította írásra, hogy „…az értelmes emberek közömbössége és tunyasága folytán…” forrásaink kincsei parlagon hevernek. Tudományos igényére pedig igen szép fényt vet, hogy művében azokat szándékozta követni, akik „…minden dolgot a maguk eredetére és okaira vezetnek vissza, hogy a gyökérből és a keletkezés módjából azoknak valósága és lényege annál világosabb legyen”.?
Műve szemléletes leíróra és igen alapos megfigyelőre vall. A fürdőknél utánajárt annak is, hogy honnan, milyen úton kapják vizüket, hogyan változik vízszintjük, hőmérsékletük. Kísérleteinek eredményeképpen a vizek elemzését is közölte.? Alaposságának érzékeltetésére jó példa, ahogy a Császár-fürdő vizéről írt (XI. fejezet 3. §): „A Császár-fürdő elég tiszta, aranyos jellegű ként tartalmaz, továbbá kovakő [?] természetű márgát elég bőven, kb. egy a harmincöthöz arányban, kátrány természetű földszurkot, szénsavat, közönséges, vagyis gyöngysót, amelyről lassú párologtatással és más kezeléssel úgy találtuk, hogy kb. egy a százhatvanhoz arányban van meg, bőségesen [tartalmaz] salétromot, mind meszeset, mind halogént, aranyos okkerföldet és piritet, amely kövesedik.
A Vízivárosban levő fürdők alkotóelemeikre nézve csaknem megegyeznek az említettel, ti. a Császár-fürdővel, hiszen egyazon forrásból erednek, kivéve, hogy a víz lefolyása során csatlakoznak hozzájuk azok az ásványvizek, amelyek a von Rittersheim úr tulajdonát képező, a Császár-malom közelében fekvő kertben forrásoznak. Úgy látszik, ennek az eredete azonos az éppen említettekével, mert a Szt. József-hegy lábánál levő tó vize, amely nagy örvényléssel gyűlik egybe, miután kiürült, és lebocsájtotta a malom vizét, az előbb említett két hévízzel együtt teljesen nélkülözi a vizet. Ennek a hatásnak az okát a fent említett és megfigyelt [jelenségekben] kell megtalálnunk.”?
Orvostörténeti értéke mellett igen jelentősek a mű művelődéstörténeti vonatkozásai is. Néhány mondatából például kiderül, hogy a XVIII. századi Magyarországon teljesen természetes igény és jelenség volt a köznép fürdése – akkor, amikor Nyugat-Európában még a vezető osztályok tagjai sem fürödtek!?
A XVIII. század további évtizedeiben meglehetősen megnőtt a fürdőkkel, gyógyvizekkel foglalkozó munkák, mind az egyes fürdőkre vonatkozó „hely- és egyediratok”, mind az általánosabb jellegű művek száma. Már a század elején jelentkezett Moller Károly Ottó (művét azonban csak Bél Mátyás – „Notitia Hungariae”, 1737 – közvetítésével ismerjük). Torkos Justus János a század közepén két könyvben is beszámolt vizsgálatainak eredményeiről („Schediasma de thermis Pöstheniensibus”, Pozsony, 1745; „Thermae Almasienses”, Pozsony, 1746). A szakirodalom igazi fellendülése azonban csak 1763 után következett be. Ebben az évben a Helytartótanács rendeletet adott ki Magyarország és Erdély gyógyvizeinek összeírására és megvizsgálására. Megkezdődött Erdélyben is a tudományos igényű vizsgálat. Első és máris komoly eredményeit Mátyus István „Diaetetica”-jában (1766) közölte. A benyújtott jelentéseknek egy része Heinrich J. Crantz bécsi professzor kezébe is eljuthatott. Ezeket felhasználta „Gesundbrunnen der Österreichischen Monarchie” (Wien, 1777) című munkájában.?
Az 1770-es évekre a rendelet által előírt kötelezettség mellett előzményekben is, felkészültségben és az orvosok számának meginduló növekedésével is létrejöttek a magyar balneológiai irodalom kifejlődésének feltételei. A nagyszombati orvosi kar megalakulásától (1769) a balneológiai irodalom is erőteljesen kapcsolódott a kar professzorainak és növendékeinek személyéhez.?
