Emléktöredékek

Miután rendbe tette a lelkét, a miniszterelnök kérette a honvédség vezérkari főnökét, Deák tábornokot, Pintér Sándor országos rendőrfőkapitányt és Sabjanics ezredest, a testőrség parancsnokát. „Köszönöm a szolgálatot. Köszönöm, hogy szolgálták a hazát és a demokráciát. Arra kérem önöket, hogy továbbra is ezt tegyék.” – mondta nekik.

Pénteken este egy magába roskadt miniszterelnökkel találkoztam. Előző napokban még újra meg újra elhitette magával, hogy van tovább. Amikor nála jártam, akkortájt vette tudomásul az elkerülhetetlent. Ez lesújtó élmény lehetett, ugyanakkor a kijózanodást is jelentette. Többé nem ringatta illúziókban magát. Később tudtam meg, hogy alighogy elmentem, intézkedni kezdett. Most már annak biztos tudatában, hogy hamarosan itt a vég. Ha pedig így van, akkor neki még rendeznie kell mindazt, amit helyette más nem tud elrendezni.

Először a lelkét akarta rendbe tenni. Kérte, kerítsék elő hajdani tanítványát, Bolberitz Pál pápai prelátust. Bolberitz Csongrád városában éppen lelkigyakorlatot tartott, amit azonnal megszakított, s a szentséget a csongrádi templomból magával hozva, a kormányőrökkel, akik lementek érte, egyenesen a kórházba sietett. – Keresztény Magyarországot akartam – mondta a miniszterelnök hajdani tanítványának, miután felvette a szentséget –, mert hidd el, hogy csak ennek van jövője. Bolberitz úgy gondolta – ahogy nekem néhány nappal később elmesélte –, hogy őt erről nem kell győzködnie, s ezt meg is mondta Antallnak. Ezért aztán a Kossuth téren a ravatal mellett, s később is minden alkalommal, amikor idézte utolsó beszélgetésüket, ezt a „hidd el” részt kihagyta belőle.

Miután rendbe tette a lelkét, a miniszterelnök kérette a honvédség vezérkari főnökét, Deák tábornokot, Pintér Sándor országos rendőrfőkapitányt és Sabjanics ezredest, a testőrség parancsnokát. „Köszönöm a szolgálatot. Köszönöm, hogy szolgálták a hazát és a demokráciát. Arra kérem önöket, hogy továbbra is ezt tegyék.” – mondta nekik.

Felhívta telefonon ellenzéki kerekasztalos partnereit, Tölgyessyt és Orbánt, és személyes búcsút vett nővérétől, unokahúgától, Jeszenszky Edittől, unokahúga férjétől, Jeszenszky Gézától, és legközelebbi munkatársaitól. Felesége és fiai vasárnap délután búcsúztak el tőle, idősebb fia az utolsó napokban szinte folyamatosan mellette volt.

* * *

A köztársasági elnök nem érezte szükségét, hogy a betegágyánál felkeresse a miniszterelnököt. Igaz, Antall sem tartott igényt erre. Azt viszont szerette volna, ha – mielőtt meghal – Göncz átadná neki a Köztársasági Érdemérem Nagykeresztjét. Sokan csodálkoztak ezen: miért fontos egy haldoklónak egy kitüntetés. Én nem csodálkoztam. Eszembe jutott egy emlék. A miniszterelnök meghívott a rezidenciára egy vasárnap délután. Beszélgetés közben megkérte a fiát, hogy vegye ki a vitrinből, s mutassa meg nekem a Nagykeresztet, amit az édesapja kapott annak idején, s amelyet örökségül ráhagyott. Nos, Antall nem magának akarta a Nagykeresztet. Örökségül akarta hagyni idősebb fiára. Talán nem csak a primogenitura okán. Hanem azért is, mert azt remélte, ő lesz az, aki tovább viszi az általa képviselt eszmeiséget.

Göncz, amikor Boross közölte vele a miniszterelnök kívánságát, először hallani sem akart róla, később aztán beadta a derekát. Amikor szombat délután beviszi a kórházba a kitüntetést, homlokon csókolja az ágyában kiszolgáltatottan fekvő miniszterelnököt. Szemtanúk egyöntetű állítása szerint Antall arca ettől a csóktól megvonaglik. Debreczeni Józsefnek alighanem igaza van, amikor a miniszterelnökről szóló könyvében azt írja, hogy ebben a pillanatban Antall valószínűleg azt érezhette, amit Jézus érezhetett a Getsemáne-kertben az elfogatása előtti pillanatokban…

Részlet R. M. feljegyzéseiből:

„12. Vasárnap

10-kor benn voltam nála. A tudatomnál vagyok – mondta. Harcoljatok tovább, ezt mondd meg Kónyának.”