1992 augusztusában, a sok csalódás és kudarc után először érzem úgy, hogy minden gáncsoskodás ellenére a kishitűségen úrrá lehet a nemzeti összetartozás érzése. Az olimpiai sikerek Barcelonában, a Világkiállítás Sevillában, aztán a Magyarok Világszövetségének a III. Kongresszusa, ahol ötvenöt évi kényszerszünet után először találkozhatott a világ magyarsága, majd a miniszterelnök erőtől duzzadó, önbizalmat sugárzó Szent István-napi beszéde együttesen olyan közhangulatot alakított ki, amely reményeim szerint elősegítheti a magyarság összefogását.
Az SZDSZ közben a belső harcaival van elfoglalva. A frakcióvezetőként megpuccsolt Tölgyessyt a radikálisabb vidéki küldöttek szavazatával az év elején az SZDSZ elnökévé választották, mire az alapító „kemény mag” bojkottálja a vezetést, és azóta is az elnök megbuktatásán dolgozik. A médiaügyben Antall és Göncz között körvonalazódik egy megállapodás, a Demokratikus Charta kimerülőben. Mindez végigfut az agyamon, miközben a miniszterelnök ünnepi beszédét hallgatom.
Már tegnap is, a zsúfolásig megtelt Kongresszusi Palota Dísztermének ajtajában állva, a Világtalálkozó megnyitó ülésén örömmel állapíthattam meg, hogy Antall nagyszerű formában van. Talán az ünnepi alkalom, talán a történelmi helyszín tette, de ez az augusztus 20-ai beszéd a Várban a tegnapit is felülmúlta.
Mindjárt a megszólítás: az „Elnök úr, bíboros úr, hölgyeim és uraim” után a miniszterelnöktől merőben szokatlan „Magyar testvéreim!”. Sok Antall-beszédet hallottam, de ezzel a hangütéssel még soha nem fordult a hallgatóságához. Persze azonnal a Világtalálkozó felemelő epizódja jut az eszembe, amikor a zsidó származású Teller Ede, „a hidrogénbomba atyja”, aki a húszas években hagyta el Magyarországot, a szószékre lépve, így kezdte a beszédét: „Magyar testvéreim!” Hatalmas tapsvihar volt a válasz, többünknek könny szökött a szemébe.
Nemzeti ünnepünkön, államalapító királyunk szobrának talapzatánál állva a miniszterelnök a beszéde elején nyomban tisztázza, hogy ő most „egy 1100 éve itt élő nemzet, az ezeréves magyar államiság képviseletében” szól a magyarsághoz, és a nagyvilághoz. Illő öntudattal kijelenti, hogy a magyarság Európa legveszélyesebb stratégiai pontján „nemcsak fenn tudott maradni, hanem szolgálatot tudott tenni az egész európai civilizációnak, Európának és a világnak”.
A szívemből szól, amikor így fogalmaz: „Senki ne akarjon bűntudatot belénk sulykolni, mert nem bűnösebb ez a nép, mint bármelyik más, sőt több van a számlánk jobbik oldalán, mint a rosszabbikon. Csak azok akarják belénk sulykolni, akik el akarják venni ennek a nemzetnek az önbizalmát és hitét önmagában, és akik elvették azt a katartikus élményt, amit ez a mostani 1989–90-es átalakulás jelentett, akik sanda módon, állandó tagadással, lejáratással feledtetni akarják azt, hogy mitől szabadult meg ez az ország, idegen megszállástól, idegen megszálláshoz kötődő bilincsektől és ezt mind semmivé akarják tenni azért, hogy itt egy kishitű nemzettel, egy bűntudatos nemzettel tudjanak számolni, amelyiket sokkal könnyebb bármilyen manipulációnak alávetni.”
Antall így zárja beszédét: „Önöknek azt mondom Szent István ünnepén, hogy egy építő Magyarország, egy újat alkotó Magyarország és egy élni akaró Magyarország legyen itt ma, ezen a napon, és innen induljunk el az ünnepségsorozaton, de soha ne felejtsük el azt, ami a magyar tisztiiskolások esküszövege volt, hogy »A hazáért mindhalálig«. Ehhez tartsuk magunkat!”
A beszédet a téren általános lelkesedés fogadja. Kezdem elhinni, mondom hazafelé, már a kocsiban ülve, hogy a televízión keresztül is átmegy ez a nagyszerű üzenet.